„Azért ne nőjön túl magasra a víz mellett egy fa sem, ne nyújtsa fel tetejét a felhők közé! Ne bizakodjék el nagyságában senki, ha a víz táplálja, mert mindenki halálra jut, a föld mélyébe azokkal az emberekkel, akik leszálltak a sírba.” (14.)
Valamikor az 1920-as évek elején Babits Mihály összetalálkozott Budapest szívében az akkor hirtelen lett híres Szabó Dezsővel. – Olvasta már az új regényemet? – kérdezte Szabó. – Az új regényét? – kérdezett vissza kicsit zavartan Babits. – Igen. Az elsodort falut. Lehetséges, hogy hírét sem hallotta? – csodálkozott az író. – De… igen… persze… csak sok a gondom mostanában, és nem érek rá… Szabó Dezső erre sértett gőggel nézett rá, s a következőképpen fejezte ki nemtetszését: – Hát miféle poeta doctus (tanult költő) maga, ha a kor legnagyobb epikai művébe bele se kukkant? Ezt nem gondoltam volna… – Ne vegye rossz néven… Mindenképpen elolvasom… Még most nekikezdek – motyogta zavartan Babits. Elbúcsúztak, Babits tett három lépést, majd a fejére csapott, és visszafordult: – Ne haragudjon… Bocsánat… Most jut eszembe: olvastam! Azt hiszem ennél szebb példája nem is lehetne az önmagát túl nagyra tartó szellem és egyén megfelelő kezelésének, netalán helyretételének. Most részletkérdés, hogy az idézett mű „Az elsodort falu” csakugyan felejthető-e (szerény véleményem szerint az), a fókusz azon a zseniális intelligencián van, azon a hihetetlen elegáns és mégis egyszerre tű pontos odaszúráson, ami kipukkasztja a lufit és engedi vissza ereszkedni a földre. Persze, ha a lufi túl magasra szállt, akkor az ilyen kipukkasztás akár még veszélyes is lehet, ezért kell az aprócska lyuk, a picike tű, ami ebben a történetben Babitsnál megvolt. Hiszem, hogy a hívő embernek ez is benne kell, hogy legyen az eszköztárában, apró intelligens tűszúrás, ami segít még biztonságosan visszaereszkedni a gőgösnek és felfuvalkodottnak a földre, ahol két lábon állhat. Még mindig jobb, ha te szúrod ki, vagy ha neked más szúrja ki, mintha egyre feljebb és feljebb emelkedsz, ahonnan már nincs vissza út, csak a Jó Isten dorgálása és büntetése. Ő is figyelmeztet, int, jelez, egyéneknek, közösségeknek, hogy még a legtermészetesebb folyamatokban is – mint amilyen a növekedés – alázattal és Őt mindig magunk fölött tudva és elismerve kell élnünk az életünk.
