„Ekkor az izráeliek elől a pusztába vezető út felé fordultak, de a harc ott is utolérte őket, és a városból jövők is pusztították a két tűz közé szorult népet. Bekerítették Benjámint, üldözték és tiporták őket pihenés nélkül, egészen messze, Gibeától napkelet felé.” (42-43.)
Néhanapján megkísért engem is a gondolat, hogy azt higgyem, az embert nem érik utol tetteinek a következményei. Igaz az én kísértésem inkább visszafele szokott elsülni, mert rettegek attól, hogy van, aki megússza. Ez következik abból az alap működési elvből, ahogyan én a világot látom. Hinnem kell abban, hogy az Isten igazsága egyszer mindenkinek az életében érvényre jut, s egyszer mindenkit utolérnek a saját tettei. Nem büntetésért áhítozom, hanem egyszerűen arra vágyom, hogy mindenki eljusson a kegyelem trónusáig, ahová az út saját gyengeségeink és bűneink megismerésén és beismerésén keresztül vezet. Szóval nincsen olyan, hogy egy tettünk vagy egy döntésünk csak úgy lóg a levegőben, csak úgy „elvan”, hanem minden hatással kell, hogy legyen mindenre. Tudom béna példa, de valamelyik nap úgy döntöttem, hogy bepótlom a Trónok harcát, mert nem értettem miért röhög mindenki a Hodornak hívott ajtókitámasztón. Aztán megértettem, igaz eltartott hajnalig. Aztán a következő három napban olyan voltam, mint egy zombi, mert elfelejtettem, hogy már nem bírom úgy az éjszakázást. Fáradt, nyűgös és ingerült voltam, s be kellett lássam: az amúgy jó ötletnek tűnő éjjeli sorozatnézés a következő pár napban utolért és meg is evett rendesen. Vagyis ha belefogsz egy történetbe, akkor előbb-utóbb be is kell fejezd azt. Ha teszel valamit, akkor a következmények utolérnek, menekülj akármeddig és akármilyen messzire. Tele a Szentírás olyan sztorikkal, amiben egy egész család, vagy törzs, vagy akár egy nemzet issza ennek a levét. Tettek valamit, aminek elkerülhetetlen következménye van. Ilyenkor csak egy megoldás marad. Odafordulni ahhoz, aki ura a következményeknek, aki képes – látva a mi bűnbánatunkat – segíteni akkor, amikor a tetteink utolérnek minket.
