„Az Úr pedig azt kívánja ma tőled, hogy légy az ő tulajdon népe, ahogyan megmondta neked, és tartsd meg minden parancsolatát.” (18.)
Amikor bemegyek a gyerekeimért az oviba, akkor nem azt a kislányt viszem haza, aki a legszebben énekel, nem azt a kisfiút, aki a legügyesebben mászik a fára. (Tudom most az önképző szülőkör felsikít és hozzávágja az öko-mosógolyót a Montessori mászókához, hogy mi az, hogy nekem nem a kislányom éneke a legszebb. Nekik igazuk van, nekem meg hallásom! ) Nem is azokat viszem haza, akik sírva odajönnek, hogy „bácsi vigyél haza” (nem mintha nem lenne bennem a „mentsünk meg mindenkit” érzés, de a gyámügy erősen bünteti az ilyet), hanem azt, aki úgy szólít, hogy apa, mert a gyerekem. Az enyém. A sajátom. Rólam nevezték él, ismerem, szeretem, fontos nekem. Aztán persze rájuk szólok amikor megyünk át a zebrán, hogy ne idétlenkedjenek, figyeljenek, mert ahhoz, hogy biztonságban hazaérjünk muszáj szót fogadniuk. Az engedelmesség és a szófogadás a biztonságos hazaéréshez kell, hiszen azért én vagyok a felnőtt, ő pedig a gyerek. Ezt kellene már megértenünk az Isten-emberkapcsolat lényegéről. Isten nem azért kéri, hogy engedelmeskedj, mert egy despota, mert egy torz apafigura, hanem azért, mert szeretne biztonságban hazavezetni bennünket. A lényeg a kapcsolat, hogy mi az övék vagyunk, az ő tulajdon népe, akiket Krisztusban megszabadított a bűn fogságából és akik ezért, hálából, hazasétálnak vele, úgy, hogy közben szót fogadnak neki. Az engedelmesség nem arról szól, mennyire tudom a szabályt, vagy a törvényt, vagy mennyire félek a következményektől, hanem, hogy mennyire szeretem azt, aki a parancsot adta.
