„Jézus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták.” (50.)
Előttem van két üvegablak, az egyiken keresztül nézve látom a világot, az embereket, mindazt, ami történik és történhet, a feladatot és a lehetőséget, tudok örülni, gyönyörködni mindabban, amit látok. A másik üvegben csak önmagamat látom, s mindazt, ami körbe vesz, nincsen benne senki más, maximum csak az, aki közel lép hozzám és ő is belenéz a tükörbe. Mert a tükör is üveg, csak az egyik oldalát bevonják valami fényessel, mondjuk ezüsttel, mondjuk harminc pénznyivel, s így, aki próbál rajta átnézni, már nem tud, mert csakis önmagát látja. Tükörbe nézni mindig veszélyes, mert csak a szűk világomat látom, és ha éppen menekülnék, akkor csak még jobban összezárom magamat önmagammal. Júdás csókja, az egész árulás, a sunyi és pofátlan színrelépés a Gecsemáné kertben, nem az ezüst és pénz csábító valósága miatt volt, hanem mert Júdás nem azt kapta, amit kapni szeretett volna. Őt ez a Messiás nem úgy menti meg a saját világától, mint azt szerette volna így önmagával maradt Júdás összezárva, amiben reménykedett, annak annyi. Neki nem ilyen Messiás képe volt, ő nem ezt várta, neki nem jött be ez a király és pap feeling, a győztes hadvezér, aki azzal mutatja ki az erejét, hogy végtelen gyengédségbe burkolódzik. Szamáron bevonulni, még mit nem!? A király legyen király, gyakoroljon hatalmat, tartson rendet, reprezentálja az Istent a népnek. A pap meg legyen pap, vigye az emberek nyomorúságát az Isten elé, de ne keverjük ezt a kettőt. Milyen Messiás ez? Kinek kell egy ilyen?! Az árulás mindig ilyen egyszerű okkal történik: nem olyan Messiást kaptunk, mint amilyet szerettünk volna. Hol itt az evangélium? Ott, hogy Isten nem olyan Messiást küldött nekünk, mint amilyenre vágytunk, hanem olyat, mint amilyenre igazán szükségünk van.
