„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (12.)
Menj most oda a tükörhöz és nézz bele, aztán gyere vissza és mond el, amit láttál. Így teszek én is ……… ……… …………… ……… ……… Na?! Milyen volt? Nekem furcsa, mert azon gondolkodtam, vajon egy ilyen tükörbe nézés megmutatja-e, hogy ki is vagyok valójában? Persze láttam (bárcsak ne láttam volna), hogy mennyivel lettem több, mi az, ami lehetne még jobb, de közben mégsem láttam teljesen magam. Tükör által, de mégsem valóságosan, kicsit részlegesen, nem teljes képet kapva, ugyanakkor mégis látva önmagunk egy-egy fontos részleteit, ez van most. Vagy nap, mint nap. Így tekerjük le az életet, tükrökbe nézve, amelyet mások véleménye, közmegegyezés, egy-egy közösség tart elénk, s nem is gondolunk abba bele, hogy mindaz, amit a tükrökbe látunk, sohasem lehet teljes és tiszta kép. A tükör által mindig homályosan látunk, még akkor is, ha fényes és tiszta az a tükör, mert sohasem adja vissza mindazt a valóságot, ami vagyok. Ha valaki csak a tükörben lát, szinte semmit sem lát belőlem. De ha színről-színre , ha facetoface látsz, akkor már van esély arra, hogy engem láss, ahogy vagyok, teljesen és egészen, minden hibámmal és erényemmel együtt. Isten mindig facetoface lát minket. Veséig, az utolsó gondolat morzsáig, a legmélyebbre száműzött érzésig, mindent lát bennünk, hiszen ismer és mégis minden velünk kapcsolatos ismerete ellenére szeret bennünket. Nála nincsenek tükrök, nincs homályos látás, csak az a színről-színre, amely a vele való kapcsolatunknak az alapja. Menj most is oda a tükörhöz, és tedd föl a kérdést: e mögött a homályos kép mögött, mi lehet a valóság?
