„Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, a rokonaidat vagy a gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged.” (12.)
Lapozgatva az internet virtuális valóságát a kezembe akadt egy cikk, valamelyik nagy amerikai hétvégi magazin tolta az arcomba, hogy kik azok a séfek, akik megváltoztatták az étkezési szokásainkat. Az átlag felhasználó számára a jó öreg „gordonremszi” és „dzsémi” páros lehet ismerős, vagy „entonibörden”, de a felsorolás nagyrésze csak az amerikai televíziós gasztroközhelyek bemutatására szorítkozik. Persze egy ilyen lista nagyon szubjektív módon áll össze, hiszen ma már mindenki gasztroforradalmár, mindenki ért mindenhez, ugyan ki tudja eldönteni, hogy ki volt az étkezési kultúránkra a legnagyobb hatással. Nekünk magyaroknak bizonyára Kádár János, aki élt-halt a káposztás cvekedliért és kis piros lábosból falatozta a grízes tésztát. 🙂 Az ivókultúránkra pedig Haynau nyomta rá a bélyegét, amikor képes volt sörrel koccintani az aradi vértanúk felett. Én mindig koccintok sörrel, főleg azoknak az egészségére, akik elhiszik az ilyen fajta történelemhamisításokat, a grízes tésztát pedig az emberiség ellen elkövetett kiemelt háborús bűnnek tartom. Az étkezési kultúránkra pedig nem tévés szakácsok és nem is top séfek gyakorolták a legnagyobb hatást, de még nem is politikusok, hanem az a Jézus Krisztus, aki az étkezéseket kiemelt színhelyként kezelte. Az ételközösség a tanítások helyszíne, az ott megosztott gondolatok és bölcsességek neveltek és életet jobbítottak. Nem kell hozzá nagy lakoma, elég egy szendvics, vagy egy alma, amit meg tudsz felezni valakivel, akinek – míg elfogyasztjátok – élvezed a társaságát. Valaki, aki nem tudja viszonozni, akinek még nálad is kevesebbje van és te így emeled őt be a Jézus Krisztus által megszabott ételközösségbe! Így lesz az ételközösség mindig életközösség.
