„Önmagára esküdött az én Uram, az ÚR. Így szól az ÚR, a Seregek Istene: Utálom Jákób kevélységét, gyűlölöm palotáit: prédára vetem a várost mindenestül.” (8.)
Tudom, hogy nehéz neked és azt kívánom: bárcsak könnyebb lenne. Azt hiszem, erre sem tanítottalak meg, de nem azért, mert nem akartalak, hanem mert én sem igazán tudom hogyan is kell. Nem tudom, hogyan kell szétválasztani az embert és mindazt, amit tesz. Nem tudom, hogyan lehetnék képes én is arra az egészen egyszerűnek tűnő dologra, hogy lássam csak az embert, olyannak és úgy, amilyennek az Isten megálmodta. Egyszerűnek, szeretőnek és szerethetőnek, tudva benne mindazt a sok csodálatos lehetőséget, amire képes lehet. Nem tudom, hogyan kell az emberről leválasztani a tetteit, a szavait, amik már nem a benne rejlő lehetőségről tanúskodnak, hanem arról a lelki és szellemi nyomorról, ami tönkreteszi, ami megbetegíti a lelkét s ami szörnyű tettekre sarkalja. Annyira bíztatnálak, hogy ne utáld az embert, aki megalázott, aki bántott, aki szeretni nem képes, s láss túl a tettein, de egyre inkább érzem, mi erre képtelenek vagyunk. Egyedül az Isten képes arra, hogy ne az embert útálja, hanem azt, amit tesz. A hozzá hűtleneket is szereti, de kevélységüket utálja, dorbézolásukat gyűlöli, de őket magukat nem szeretni nem tudja. Talán még nem késő bepótolnom azt, amire nem tanítottalak meg, s mindezt teszem úgy, hogy emlékeztetlek arra, amit nap, mint nap eléd éltem. Isten szeretete és igazsága egyszerre működik ezen a világon. Szereti az embert és megváltja, de tetteit gyűlöli, s így azt meg is bünteti. Talán így már nem kell gyűlölnöd azt, aki bánt, hanem oda tudod tenni az életét az Isten kezébe, kérve, hogy a tetteit büntesse meg, de őt magát nagyon szeresse, lehetőséget adva neki a bűnbánatra és a változásra. Tarts ki fiam!
