Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét.” (52.)
Júdás éppen lóg valahol, Péter és a többiek is, csak nem úgy, mint Júdás. Ebben ők kicsit életképesebbek, igaz nekik nincs úgy „beezüstözve” az életük, mint a csókosnak. Ha valaki nem olvas a sorok között, akkor biztos feltűnt, hogy Jézus tanítványai nem tülekednek elkérni Jézus testét, szóval Arimátiai Józsefnek nem kellett hosszú sorban állással tölteni az idejét, amikor elkérte Őt. Nem kellett versenyeznie senkivel, mert nem volt senki, aki ennyire komolyan vette akkor a tanítványságát. Mert van ugye ez a mellverős keresztyénség, a látványos Krisztus követés, amikor minden szavunkból dől a Krisztus vére, meg a sok kegyes maszlag, aminek álságossága akkor derül ki, amikor egyszer csak tettekre kellene váltani a kegyes szavakat. Követlek bárhová mész, majd én megmutatom, bezzeg én, aki nem vagyok olyan, mint az a másik. Aztán egyszer csak eljön az pillanat, amikor a frontvonalból eltűnnek azok, akiknek ott kellene lennie, és előlépnek azok, akik eddig ki tudja hol voltak. Ki a tanítvány? Ki szereti Jézus Krisztust mindennél jobban? Aki képes túllépni a félelmén, a múltján, a társadalmi vagy vallási megkötözöttségen, akit nem érdekelnek a következmények, hanem bátran és szívből követi Krisztust, és megteszi érte azt, amit kell. Arimátiai József a nagytanács tagja, gazdag tekintélyes férfi, zsidó, kegyes, és mindez nem számít neki, hanem képes elkérni a holttestet, hozzáérni egy halotthoz, vállalni mindazt, ami ezzel jár. Gúny, kiközösítés, kit tudja. De nem érdekli. Miért? Mert a tanítványok ilyenek. Helyesebben, akik ilyenek, azok a tanítványok.
