„Azután bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, és gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget a nép körében.” (23.)
Jelen „kismagyarreformátus” valóságunkban talán a legnehezebb kérdés, amit fel kell tegyünk magunknak, hogy mi a dolgunk és mi nem a dolgunk keresztyénként, gyülekezetként és Egyházként. Ennek a kérdésnek a megválaszolása döntő jelentőségű, hiszen, ha azt tesszük, ami a dolgunk, akkor joggal reménykedhetünk áldásban, némi mennyei jóindulatban, de ha nem a dolgunkat végezzük, akkor nagyon nem kell reménykedni sem, meg csodálkozni sem. Mert ugye mostanság ezt éljük meg, megy itt a szent csodálkozás, hogy „Miért fogyunk?”, „Miért nem járnak az emberek templomba?” és csak kevesen jutnak el odáig, hogy a választ ne kint, hanem inkább bent keressék. Mi van kint? A teremtett világ sóvárogva várja, hogy újra és újra felhangozzék az evangélium, a mennyek királyságának az örömhíre, ami sohasem állhat meg a szavak szintjén, hanem mindig a tettekkel párosulva fejti ki hatását. Így kaptuk, így kellene tovább adni, pont úgy, mint ahogyan azt Jézus Krisztus is tette. Tanít, evangéliumot hirdet és gyógyít mindenféle erőtlenséget, majd távozásakor rábízza ezt a feladatot az övéire. Ez lesz a dolgunk. Ahol ez a három dolog megtörténik, ahol ez a három valóság jellemzi a tanítványi élet egyéni és közösségi színtereit, ott nem fogyunk, ott nem gyengülünk, ott megéljük nap, mint nap a csodát, hogy Isten „növeli a gyülekezetet az üdvözülőkkel!” De, ahol miszterközépvezetőnek az a legnagyobb dilemmája, hogy hol tudja ingyenesen tölteni a Tesláját, ahol a papokat semmi más nem érdekli, csak a nyomtató ökör napi betevője, ahol egy igehirdetésre elég tíz perc felkészülni, ott valójában nagyon nem kell min csodálkozni, ott pont az-az eredmény születik, amiért „megdolgoznak”.
