„Innen a part mentén hajózva megérkeztünk Régiumba, és mivel egy nap múlva feltámadt a déli szél, másnap Puteoliba értünk.” (13.)
Néha van az-az érzésem, hogy Isten nem akar benne lenni a kis életsztorijaimban, vagy legalábbis messzire elkerüli azokat a helyzeteket, amiben igazán érezni akarnám a jelenlétét. Ezek azok az esetek, amikor csak „úgy” történnek a dolgok, minden isteni és csodálatos közbeavatkozás nélkül. Aztán amikor túlteszem magam a „beforeafter” fölötti duzzogáson, akkor azért elkezdek mégiscsak keresni valami egészen aprócska bizonyítékot arra, hogy mégsem vagyok egyedül. Így jövök rá arra, hogy a kérdés nem az, hogy Isten benne van-e vagy ott van-e abban, amiben szeretném, hanem, hogy meg merem-e látni Őt úgy, ahogyan csak Ő van. Ha van ok, amiért nagyon szeretem az ApCselt, akkor az pontosan ez. Isten mindenben benne van, csak merni kell meglátni őt. Pál apostol végső bizonyságtételének helyszínére tart, tele az út hétköznapi helyzetekkel, semmit mondó állomásokkal és tényekkel, s mégis, ezek mind-mind helyet kapnak a Szentírásban. Amikor egyik állomásról a másikra érnek, akkor nem azt olvassuk, hogy az Úr kegyelme elvitte őket, meg az angyalok, meg a lélek, vagy a Lélek, hanem a déli szél. Ebben a jelentéktelennek tűnő, minden isteni csodát nélkülöző fél mondatban mégis ott van minden, amitől az életünk működik. Isten ott van a déli szélben, ami neki engedelmeskedve fúj, vagy marad csendben. Ott van a viharban, ott van a napsütésben, ott van az életünkben akkor is, amikor mi nem akarjuk Őt meglátni!
