„Akkor az Úr dicsősége a kerúbról átvonult a templom küszöbéhez. A templom megtelt a felhővel, az udvar pedig megtelt az Úr dicsőségének fényével.” (4.)
Azt látom napjaink egyházában, főleg a jóléti és nyugati keresztyénségben, hogy belekényelmesedtünk abba az állapotba, amiben megvan mindenünk. Nem úgy megyünk istentiszteletre, hogy majd bombát dobnak ránk, a lelkészeink nem gyalog járják a falvakat, a kormányzattal való szoros együttműködésből szaporodnak a bérelhető ingatlanok a Duna parton. Mégis az első, ami eszembe jut, az nem a hálaadás szava, hanem az a C. S. Lewis idézet, ami ezt az ideálisnak tűnő állapotot így írja le: „Megvan mindenünk, amire szükségünk van.” – iszonyatos mondat ez, ha a „minden” nem foglalja magában Istent.” Van ennek tinibarát verziója is, amikor egy hajléktalan be akar menni a templomba istentiszteletre, de a gyülis elöljárók kitessékelik az ajtón, mert koszos és büdös. Szomorúan leül a padra a templom előtt, egyszer csak hozzálép Jézus és megkérdezi tőle, hogy miért szomorkodik. A hajléktalan felsóhajt: – Nem engednek be a templomba. Jézus rámosolyog: – Nyugodj meg, engem se. Ezékiel kb. erről ír, csak sokkal keményebben. Hogyan szorul ki Isten dicsősége a templomból, hogy hagyja el Isten a népet, aki hűtlen lett hozzá, a szentélyből a küszöbre, a küszöbről az udvarra. Mert ha Isten nem lakhat az emberi szívekben, akkor minek lakna a templomokban? Az a hamis biztonság, hogy „itt a templom, így itt az Isten is”, akkor se és ma sem jön be Isten népének. Ha az életünk és az erkölcsi döntéseink semmit nem tükröznek vissza abból, hogy az Istenhez tartozunk, akkor nagy kérdés, hogy hozzá tartozunk-e? Ahogy akkor ott Ezékielnél, úgy ma is, Istent nem egy rossz döntés vagy egy vétlen hiba szorítja ki a templomból, hanem a folyamatosan és módszeresen elkövetett gonoszság. Szóval ne gonoszkodj, hanem szeress, ahogyan Krisztus is és meglátod ahogy az Úr dicsősége beragyog mindent.
