„Abban az időben nem volt király Izráelben: mindenki azt csinálta, ami neki tetszett.” (6.)
Emlékszem, amikor a „Zukkenbergerinterfészbukfiú” bejelentette, hogy végre az egyik legnagyobb közösségi portál nemcsak a tetszésnyilvánításnak ad helyet, bennem is megmozdult valami. Jó irányba természetesen. Mert annyira béna volt, hogy csak lájkolunk, mindent és mindig. Talán a legemlékezetesebb, amikor a „meghalt nagyanyám” poszt is 26 lájkot kapott a világhálón. És gondolom nem a huszonhat hozzátartozó gondolta azt, hogy „végre”, hanem így próbáltak az emberek támogató szeretetüknek lájkot, illetve hangot adni. Most már aztán lehet diszlájkolni, meg emotikolni, ahogyan a Punnany tolja: Westend? (Jó!) Aréna? Jó neked a Váci? / Siess haza, új nicknéven jöhet a fotel náci. Most aztán mindenki véleményt nyilváníthat, értékítéletet alkothat, jelezhet, mindenki megmondhatja, hogy mi is tetszik neki, na és mi nem. Észre sem vesszük, hogy a sok lájk vagy éppen diszlájk, hogyan teszi tönkre szépen lassan a világunkat. Mert amit mi lájkolunk a fotelból, azt mások teszik, hiszik, vagy ha eddig nem tették, akkor majd ezután fogják, felbátorodva a visszajelzéseken. Elborzaszt a sok „szabadonébredőstízpercönismeretes” megosztás, hasonlóan a keresztyén körökben népszerű „olcsóamerikaittegyigehovalőjjem” szörnyűségekhez. Nagy szavak puffogtatása nélkül gondolom azt, hogy a pokol ott van, ahol az emberek azt teszik, ami nekik „teccik”, a mennyország pedig ott, ahol Istennek tetsző dolgokat képesek tenni az emberek, még akkor is, ha a fotelből senki sem lájkolja.
