„Ő pedig megparancsolta neki: Senkinek ne mondd el ezt, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánlj fel áldozatot megtisztulásodért, ahogyan Mózes elrendelte, bizonyságul nekik.” (14.)
Miután „kiörömködtem” magamat azon mesébe illő csoda felett, hogy a dél-koreai fociválogatott finoman odaszúrt a portugáloknak, csak úgy rutinból végig kapcsolgattam a tv-t. Bárcsak ne tettem volna, mert a pár perces „szörfözésnek” az lett a vége, hogy nem sok maradt a korábbi örömömből. Sőt! Valami furcsa és mély szomorúság és szánalom vegyes érzése kerített a hatalmába látva azt, hogy mennyire beteg társadalomban élünk. Tanárokat kirugdosó csinovnyikok, a sokadik való villában egymást káromkodva szidó fiatalok, az ezt ejnye-bejnyéző primitív műsorvezető, a pittsburgi zsinagógai lövöldözésről szóló dokumentumfilm, ahol 11 embert lőtt le egy állat, csak azért, mert baja volt a zsidókkal… beteg és romlott világban élünk. Talán éppen ezért is lehet különösen jó hír az, ahogyan Jézus Krisztus gyógyít, az egyéni történeten keresztül magát a társadalmat is formálva. Mert a leprás a társadalomból kivetett életet élt, nem érinthették meg, nem mehettek hozzá közel, nem beszélhettek vele, csak a hasonló betegséggel küzdők voltak körülötte. Jézus nemcsak úgy töri meg ezt az átkot, hogy elveszi a fizikai valóságát a betegségnek, hanem hogy visszahelyezi az egyént az őt megillető helyre. A meggyógyult, hálás, Istent magasztaló élet úgy lesz része újra az egésznek, hogy abban puszta jelenléte gyógyító erővel bír. Menj el és tégy meg mindent, ami ahhoz kell, hogy visszafogadjanak. Tegyél meg mindent, ami a törvényben le van írva, szükséges és fontos, hogy többé ne számkivetett légy, hanem méltó tagja a közösségnek. Nagy tanítás ez minden keresztyénnek. A meggyógyult életünknek a társadalomban van a helye, ahol a mi bizonyságunkon keresztül is Krisztus a nagy egészet akarja gyógyítani!
