„Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak.” (45.)
Egy olyan korban, amikor senki semmiért nem vállal felelősséget, amikor senki semmiért nem számonkérhető, biztos, hogy Jézus Krisztus Gecsemáné kert béli gyötrődése sokak számára értelmezhetetlen. Júdás, a templomszolgák, a felbérelt elfogóemberek még messze vannak, még a zajuk sem érte el a kert nyugodt csendjét, a tanítványok pedig már alszanak. Magyarul, nincsen tanú mindarra, ami ebben a pár percben történik. Na de mire elég ez a pár perc és miért is fontos ez az apró részlet, hogy a tanítványok képtelenek virrasztani a Mesterrel? Nekem az a szent meggyőződésem, hogy a megváltás egyik legfontosabb pillanata ez a jelenet, mert valami olyan történik benne, ami döntő jelentőséggel bír a későbbi eseményekre nézve. Szerintem ez az a pillanat, amikor Jézus leléphetne. Atyám, nem akarom kiinni ezt a poharat és nem is fogom. Tanúk nélkül, „közönség” nélkül, szabad akaratától vezérelve mehetne, senki sem akadályozná meg, de Ő mégis marad. Nem akarja azt, ami jön, fél, gyötrődik és mégis marad, mert dolga van, mert engedelmeskedik annak, akit a legjobban szeret ezen a világon. Mint amikor a kereszten azt mondják neki gúnyosan, hogy szálljon le és mentse meg magát, ha tudja. Ő pedig, miközben tudná ezt és még különb dolgokat is, mégsem száll le, hiszen nem azért jött, hogy magát megmentse, hanem azért, hogy minket, ehhez pedig ott kellett fent maradnia. Ebből még akár azt az olcsó következtetést is leszűrhetnénk, hogy akkor is Istennek kell engedelmeskednünk, amikor senki sem lát, amikor nincsenek tanúk, amikor mindenki „alszik”, de ennél legyünk kicsit mélyebbre nézők! Krisztus nem a körülmények és az emberi rosszindulat áldozata, nem rosszkor volt rossz helyen, hanem Ő képes volt belesimulni és belenyugodni az Isten akaratába, miközben tehetett volna mást és másként. Menekülnél? Nehéz lesz? Nem akarod? A kérdés az, vajon Isten mit akar?!
