„Erre elszomorodtak, és egyik a másik után kezdte tőle kérdezni: „Talán én?” (19.)
Nincs idő megállni, menni kell, tekerni, az épp aktuális életszakaszban valahogy helytállni, aztán a megtett út után, fáradtan visszanézni: mennyit nyertünk vagy vesztettünk az út alatt. Sok emberrel beszélgetve általános tapasztalat, hogy akármilyen hosszú is az út, a visszanézés mindig érdekes helyzeteket teremt és mindig „valamilyen” meglepetést szül. Amikor az ember átszáguld az életén, sokszor fel sem tűnik, milyen táblák mellett haladt el, milyen természeti szépségeket hagyott ki, sőt, hány másik életen ment keresztül, tette tönkre, vagy éppen nyomorította meg. Amikor az út lassan a végéhez közeledik, megállunk, visszanézünk és döbbenten vagy áldöbbenettel kérdezzük: Talán csak nem én voltam? Talán de! Az út végén azonban már nagyon nehéz jóvátenni, talán ezért van a „talán”, mert reménykedünk, hogy majd azt a választ kapjuk: Nem-nem ennek a sok balesetnek, átgázolásnak, elmulasztott lehetőségnek nem te vagy az oka, és nem te követted el. A remény hangja ez: Talán én? Az utolsó vacsora furcsa hangulatában ez a kérdés, ez az izgatott összesúgás, a sok „talán én” nem a visszanézés hangja, nincs benne reménykedés, csak a fájdalmas lemondás. Mert ebben a „talán”-ban a beismerés van benne. Talán én is lehetnék, talán én vagyok az, talán bármelyikünk lehet a Mester árulója. A tanítványnak fájdalmas a beismerő „talán”, de ez is fontos lépés azon az úton, amely elvezet a Mester keresztjéig. Talán én vagyok az, aki keresztre jutattam. S talán én leszek az, aki e keresztnél majd kegyelmet talál.
