„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.” (31-32.)
Általában könnyen lemondunk olyan dolgokról, amikről tudjuk, hogy alapvetően nincs is szükségünk rá. Valahol még ez olyan keresztyén egyszerűség is, hogy nem tesszük be a fenekünk egy luxusautóba, meg azért valahogy megpróbálunk kicsit visszafogottak is lenni, hiszen mégiscsak Krisztust követjük, meg ugye a kereszthordozás, meg ilyesmik. Az alapvető szükségeinkről lemondani már sokkal nehezebb, még akkor is, ha maga Krisztus kéri azt, de persze nem kéri, hiszen nem akarja az Isten, hogy mi mindenről lemondjunk. Ez olyan önnyugtató szöveg és egy darabig be is jön, egészen addig, míg rá nem csodálkozunk arra, ahogyan Krisztus saját követőit látja vagy látni szeretné. Mert Ő lemondott mindenről, hiszen mindent Atyja kezéből várt és kért, így nem is tett különbséget lényeges és lényegtelen szükségek között. Nem volt szükséges meg szükségtelen, hiszen csak az számított és az volt, amit az Atya eltervezett. Ezért nem volt kérdés, hogy míg a tanítványoknak fontos az otthon, a család, az étel, addig Jézus Krisztusnak mindez egy egészen más dimenzióban volt csak értelmezhető. Az égi madaraknak van fészkük, az emberfiának még ennyi luxus sem jut. A tanítvány pedig merjen hasonlóan gondolkodni, mint mestere. Vagyis nem nagylelkűen lemondani ezekről, mintha nem lenne rá szükség, hanem bevallani, hogy szükségünk van ezekre, s mivel az Isten is tud erről a szükségünkről, egyszerűen csak engedni, hogy mindezeket Ő töltse be.
