„mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel.” (11.)
Nagyon régen égett belém ez a sztori, de annyira szépen mutat rá a jelenkor problémáira, hogy most előástam nektek. Ez még abban az időben történt, amikor én a kis teológus csak ismerkedtem a görög nyelv szépségeivel és mentünk az egyik szeretett professzorhoz vizsgázni, akinél ugye nemcsak mi voltunk, hanem felsőbb évesek is vizsgáztak nála. Ilyenkor ők kezdték, már olvasni és fordítani tudták a szent szöveget, míg mi a nyelvtant próbáltuk felmondani. No, előttem vizsgázott egy cuki atyafi, akinek még annyira sem ment ez a nyelv, mint ami minimálisan elvárható lett volna, de mivel tudta, hogy a professzorunk szakmai tudásánál már csak emberszeretete a nagyobb, hebegett-habogott valamit, gondolta ezzel megúszhatja. A professzor végig hallgatta türelmesen, majd így szólt: Drága fiam, én magát nagyon szeretem… – no erre széles vigyor jelent meg a vizsgázó arcán, sejtve, hogy ez elég a közepeshez, és elkezdett hálálkodni: köszönöm szépen, nagyon kedves… a professzor folytatta… Szóval én magát nagyon szeretem, de az egyházamat még jobban, elégtelen! Azóta is olyan sokszor jut eszembe ez a bölcsesség és a mögötte húzódó bibliai igazság no és az a bátorság, aminek most nagyon, de nagyon a híján vagyunk. Ma az a divat, hogy a szeretet jegyében mindenkivel közösséget vállalunk, meg szolidarítunk, meg átengedjük, meg épphogy, meg nem is annyira gáz. Nemcsak Pál apostol, János is nyilvánvalóvá teszi: vannak ügyek és vannak emberek, amikkel és akikkel a keresztyéneknek nem szabad azonosulnia. Ne fogadd be a házadba, ne is köszöntsd, itt nem érvényes a vendégszeretet, mert az, aki az Isten nyílt ellensége, az hogyan lehetne a barátod? Mert ha közösséget vállalsz vele, akkor azzal is közösséget vállalsz, amit tesz és amit képvisel. Ezért égnek ránk ügyek az egyházban, ezért borzasztó veszélyes bármiféle politikai dörgölőzés, ezért vagyunk egyre hiteltelenebbek, nem kifelé, hanem önmagunk előtt… befelé…
