„Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében.” (28.)
Vannak dolgok, amiket szívesen megtennénk, csak talán túl gyávák vagyunk hozzá, vagy félünk a következményektől, vagy nem merünk szembenézni azzal az élettel, ami majd azután jön, miután léptünk. Ugye a klasszikus mondás valahogy így hangzik, hogy ha minden valóra válna, amit a szemünkkel teszünk, akkor a világ egyik fele terhes, a másik fele meg halott lenne. Ez a régieknek is megmondatott, ezen a tényen így, mi ugye már túl kellene, hogy lépjünk. Bezzeg nekünk azt mondták, hogy nem a szemünk a kiindulópontja minden rossznak, még ha olyan egyszerű is lenne így látni (meg kivájni, vagy csak jókor lesütni), hanem egy sokkal központibb szervünk. Hiszen minden paráznaság, minden tiltott vágy, minden rossz (és persze minden jó is) egészen mélyről, a szívünkből indul el a maga kis hódító útjára. Ami nem feltétlenül jelenti a szívet, mint szervet, hanem sokkal inkább a szívet, mint az életünk középső és központi részét. Vágyak, álmok, gondolatok, amik valahol odabent, s valahol nagyon mélyen születnek meg bennünk. Jézus Krisztus nagyon is jól látja ezt a vággyal teli legbensőnket, ahol sok minden megfogalmazódik, ahol sok minden eldől, s ahonnan tényleg sok minden nem jut el a konkrét tettekig. Krisztus szerint nem kellenek ahhoz tettek, hogy elindítsunk egy rossz és végzetes folyamatot, mert az ember akkor is sérül, ha kifelé senkit meg nem sért. Így lesz a harag akkor is gyilkosság, s így lesz a kívánság akkor is paráznaság, ha sohasem lép ki a bensőnkből, és sohasem lesz tettekké, de mégis odafészkeli magát a szívünkbe, ahol nem ezeknek, hanem egyedül az Isten imádásának lenne a helye.
