„Dőzsöltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok a szíveteket, mint az áldozati állat levágásának napján.” (5.)
Néhány hete megérkezett hozzánk is a Mikulás, volt is sírás-rívás. Mivel nekünk ilyen panelhez szocializálódott Mikulás jutott, nem este osont be hozzánk és töltötte fel a csizmákat, amit majd reggel vehettünk volna észre nagy csodálkozások közepette, hanem este vacsi előtt osont be. Na de hol, meg miért? – tette fel a lányunk zokogva a kérdést, kiegészítve azzal a felismeréssel, hogy nálunk nem is járt még sohasem a Mikulás, hanem mi szülők játszottuk el az egészet. Persze hamar kiderült, hogy az ajándék nem tetszik neki, és ezt a hibát csak mi követhettük el, mert a Mikulás nem ilyen, hanem tudja ám, hogy mi is kell az ő kicsi szívének. Kiakadtam. Akkora értékválságról árulkodik ez az egész jelenet, hogy az már fáj, egyre jobban és jobban. Nem is a lányom válsága ez, hanem ezé az egész fogyasztói világ emlőin nevelkedett társadalomé, ahol már semmi sem elég, ahol már semmi sem jó, ahol nem tudunk a kevésnek örülni. Szépen kövéredik az életünk, egyre többet és többet akarunk, és sajnos ezzel együtt tompulnak az érzékeink, egyre kevesebb lesz bennünk a hála és a kevés felett érzett öröm. Karácsonykor lehet veszekedni a fa alatt, hogy kinek mennyi vagy mekkora ajándék jutott, rávetni magunkat arra, amit kaptunk, ahelyett, hogy összevárnánk egymást, s tudnánk örülni a másik örömének. Így hájasodik el a szívünk, tompulnak el az érzékeink, s vesztünk el valami nagyon fontosat mindabból, ami az öröm és a megelégedettség önmagunk és mások élete fölött.
