„Ettől fogva tanítványai közül sokan visszavonultak, és nem jártak vele többé.” (66.)
Mindig elfog valami furcsa érzés, akkor, amikor azt látom – főleg a TV-ben -, hogy bizonyos ügyekkel bizonyos emberek szimpatizálnak, és akár még az utcára is vonulnak emiatt. Tüntetések és ellentüntetések, szimpatizánsok és ellenszimpatizánsok, néha egészen komikus helyzetekben. Emlékszem, akkor, amikor szegény tibetieket utolérte a terror, a tibetiekkel szimpatizálók, mind a harmincketten utcára vonultak, kifejezve együttérzésüket, az ember érezte benne a nemes lelkűséget. Akkor, amikor a marihuánás cigi legalizálásával szimpatizálók vonulnak utcára – ugyancsak harmincketten – akkor csak a tragikomédiát érzi benne az ember, de ugyanakkor arról is megbizonyosodhatunk, hogy a szimpatizánsokkal mindig ugyanaz a probléma van, függetlenül az ügytől, ami mellett állást foglalnak. A szimpatizánsok csak addig tartanak ki, amíg kedvük van, amíg nem lesz cikis a helyzet, amíg nem az életük lesz a tét. Addig szimpatizálnak, amíg megéri: egy kis hírverés, benne voltam a TV-ben, lefotóztak egy filmrendező vagy egy politikus mellett, de kockára tenni bármit is önmagából, az már sok lenne. Jézus Krisztusnak nem szimpatizánsokra van szüksége, hanem tanítványokra. Olyanokra, akik kitartanak a kemény beszédek, a botrányos mondatok vagy éppen az emberi ésszel feldolgozhatatlan tettek ellenére. A szimpatizánsok Jézus mellől is elkopnak akkor, amikor kezd cikis lenni a helyzet. Akkor, amikor valami olyat talál mondani, ami nem fér bele az eddigi gondolkodásukba, vagy ami súlyosan érintené a jól összerakott kis világukat. Azt hiszem, nem is baj, hogy nem járnak már ők Jézus mögött. Ha eltűnik az értéktelen, akkor előkerülhet az értékes, kiderülhet, hogy ki az igazi tanítvány, aki kockára tesz, aki tűr, aki képes meghallani és megérteni a kemény beszédeket, aki képes engedni, hogy Jézus Krisztus átalakítsa az életét. Szimpatizáns vagy tanítvány! Ma ezt kellene eldönteni. Te melyik vagy?!
