„Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és náluk minden ellenvetésnek véget vet, és mindent megerősít az eskü.” (16.)
„Esküszünk, esküszünk, hogy…” folytatni sem merem. Minden nyáron valamikor augusztus tájékán beindul az esküvő szezon. Mindenki mindenkivel esküszik, s nem arra, hogy nem lesz rab többé, hanem pontosan arra, hogy az lesz, csak legalább jól megválasztja a rabtartóját! Ennél persze van a házasságnak szebb körülírása is, de egyenlőre csak annyink marad, mint a kappernaumi századosnak, aki Jézusnak így írta le a házasság misztériumát: „Mert én is hatalom alá rendelt ember vagyok…”. Ez a „… nincs kitakarítva, nem szóltam előre és ha hazaviszlek a tanítványaiddal, akkor az asszony megöl …” kezdetű népének publikus verziója 🙂 ! Esküszünk, mert esküdnünk kell, nemcsak azért mert érezzük, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, hanem azért is, mert nekünk embereknek az eskü sokat jelent, meg mert ennek folyamatosan szezonja van. Esküdni, meg esküdözni, hol valami szentre, hol meg valami végtelenül profánra, ki komolyan, ki meg komolytalanul. Szerény véleményem szerint, az eskü mindig arról szól, hogy hatalom alá rendelt ember vagyok, s annak teszek esküt, aki felettem áll. (Ezért szoktam megkérni az általam esketett párokat, hogy az eskü szövege alatt, amit mondanak, ne egymás szemébe nézzenek – akármennyire is amcsisan édes-kedves-csöpögős elem – hanem egyenes rám, mivel az esküt nem egymásnak, hanem az Istennek teszik.). Ez az, ami mindent megerősít, ami minden ellenvetésnek véget vet, hogy esküt tettem. Ezért tessék komolyan venni az esküt, akkor is, amikor teszed, meg akkor is, amikor próbálod betartani. Nem itt tartana ez az ország, meg ez az Egyház, ha mindneki tartaná magát az esküjéhez. Szóval ne esküdözz, hanem esküdj, aztán aszerint élj!
