„Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de azok nem figyeltek rá.” (10.)
„Kávéskanálka. Mindig ez volt a mérték, kávéskanálkába akartak beleönteni mindenestül, persze, hogy kicsurgott a kávéskanálkából.” Szinte napra pontosan négy éves voltam, amikor Illés Endre tollát elhagyta az alábbi idézet, s egészen az öt perccel ezelőtti pillanatig nekem halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ilyen nevű ember létezik, s hogy ő írt, nem is akárhogyan. Az idézet sem volt ismert előttem, de ahogy egy korábbi szösszenetben elemeztem, a házi falfirkászom minden látogatásakor megajándékoz egy idézettel. Ma ez került a falamra, s alatta a név: Illés Endre. Persze aztán nyomoztam, hogy akkor most mi is van a falamon, meg ki is ez az Illés Endre? Az idézet talán egy József Attiláról szóló esszéből van, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy miért is nem hallottam én még erről a fickóról? Pedig az egyik kedvenc Stendhal regényem műfordítása a nevéhez fűződik, s nekem mégsem maradt meg, hogy ki is ő, s mit is tett le az irodalom nagy asztalára?!. Képes beszéd ez, vagy inkább képtelen, mert ő is olyan valaki, akire én nem figyeltem vagy nem figyeltem fel eddig. Mert kívül esett az érdeklődési körömön, mert nem volt alkalmam megismerni őt, mert el voltam foglalva mással. Ez ennyi. Persze ettől még nem dől össze a világ, és szépen lassan pótolom az Illés Endre életművet, de az alapmotívum sokat üzen ma nekem. Van olyan hang, amit nem fogok meghallani, van olyan üzenet, ami sohasem lesz az enyém. Van, aki szól, s én elengedem a fülem mellett mindazt, amit mond. Meg kell tanulnom jobban figyelni…
