„Csak ennyi vagy nekik: pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek.” (32.)
Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvannak azok az apró kis dolgai, amik kiakasztják egy-egy helyzetben, miközben amúgy ezek másoknak semmiségnek tűnnek. Na mondok egyet, illetve írok egyet, aztán jobban fogod érteni. Nem tudom nálatok, ha esetleg jársz templomba, szokott-e az istentisztelet végén ilyen „pussdöfless” lenni a templomajtóban, amikor egy barátságos kézfogás közben a lelkész is megoszt egy „áldásbékességet”, meg a lelkes gyülekezet is odamondhat valamit. Na ilyenkor van az, amikor az emberek merő jószándékból odamondják, hogy „Jaj de szépen beszélt a tiszteletes úr!” és miközben tudom, hogy nem kellene, de nekem ott kiharangoznak. Mert ami energiát beletolok egy igehirdetésbe, a készülésbe, ami emberi oldalról megszületik, az sok minden akar lenni, csak nem „szép”, jelentsen ez bármit is. Nem szónok, nem „sztendapos”, nem „sztoritellör” vagyok, nem esztétikai élményt akarok adni, nem retorikai csúcsteljesítményt, hanem azt akarom, hogy Isten Szentlelke hasson, változtasson, mélyítsen, erősítsen. Ilyesmik. Persze hozzá kell tenni, hogy hallgatva egy-két szószéki „nemistudommit”, van, akinek a „szépen beszélt” lenne a legnagyobb dicséret, habár lehet van az a hallgatóság, akinek pont arra van szüksége, ezt persze nem tudhatom. De egy biztos: régen rossz már mindenkinek, ha csak szép a hangunk, ha csak szép az üzenetünk, ha csak hallgatnak minket. Mert valójában a kimondott szó annyit ér, amennyit aztán meg is élnek belőle az emberek vagy mi magunk. Ez pedig egy sokkal nagyobb probléma, hiszen a szép beszédek néha rusnya életvitelt takarnak, mert beszélni mindenről is lehet, de vajon aszerint élünk, mint amit nekünk prédikálnak vagy amit mi magunk prédikálunk?
