„A szent dolgokat semmibe vetted, és szombatjaimat meggyaláztad.” (8.)
Azért tiszáninneni református lelkészként, amikor az ember ilyen magas labdát kap a Jó Istentől, hogy a napi igében írhatna arról is, hogy milyen az, amiről Ezékiel elborzadva ír, miszerint „volt, aki a más feleségével követett el fajtalanságokat”, akkor még alázatosabban és még több imádsággal kell hozzáfognunk ennek a szakasznak a megértéséhez. Hiszen olyan egyszerű lenne a másik mocsokságáról írni, de talán biblikusabb, ha az ember a saját dolgait veszi elő. Életem minden bukása, minden szégyene, minden eltévelyedése valójában ebből az egy dologból fakadt: A szent dolgokat semmibe vettem. Ahhoz, hogy tisztán lássuk mit jelent ez muszáj az eredeti héber szöveg mélyére menni, mert itt nem arról van szó, hogy az ember mondjuk közlekedés közben benéz egy táblát, vagy figyelmen kívül hagy egy lámpát. Az itt szereplő „semmibe venni” nem egy vétlen hiba, nem figyelmetlenség, hanem tudatos lenézése és megvetése annak, amit vagy akit Isten szentnek nyilvánított, vagy amit Ő tett és mondott. Ez a szakasz a Jeruzsálem elleni ítéletről szól, tehát nem az Istent nem ismerő világ ítélete, hanem a szent város, az Istent ismerő város, az egyház kritikája. Mert az egyház hétköznapi valósága semmi másról nem szól, mint hogy Isten népe megmutassa Isten szentségét. „Én szent vagyok, ti is szentek legyetek!” hangzik a parancs, ami inkább szól az Istennel való szeretetkapcsolat megéléséről, mintsem valami utópisztikus tökéletesség hajszolásáról. Az Istennek szent dolgokat nem lehet lenézni, megvetni, hiszen akkor azt is megvetjük és lenézzük, Aki megszentelte azokat. Ezért van egészen más súlya az egyházban a bukásainknak, mint a világban. Mert amikor valaki mondjuk a „más feleségével fajtalankodik” a világban, akkor az „csak” embereket bánt, de az egyházban ugyanez a tett már Isten szentségét is bántja és sérti. Amit Isten megszentelt, azzal bánj úgy, hogy az-az Istené, vagyis szent. Mint amilyen én is és te is kell, vagy kellene, hogy legyünk.
