„Saját szemetekkel láttátok a nagy próbatételeket, azokat a nagy jeleket és csodákat.” (2.)
Valamikor a kétezres évek elején, amikor meglestük Malenát öltözés közben, a cigányoktól lakókocsit vettünk az anutánknak blöffből, Mel Gibsonnal megmentettük Amerikát, miközben megtudtuk mi kell a nőknek, és, hogy miért sír bénán Russel Crowe, szóval ekkor jött ki Zorán egyik újkori albuma. Ezen volt egy olyan dal, amiről elsőre nehéz volt eldönteni, hogy most akkor ez az, aminek hallatszik, vagy az, aminek hallatszik. Mert a dal címe az volt, hogy „Sohase higgyetek a szemeteknek!”, de minél többször hallgattad meg, annál biztosabb lehettél benne, hogy itt nemcsak a szemünknek nem hihetünk, hanem azoknak a szemeteknek sem, akik bármit el akarnak velünk hitetni, pénzért és hatalomért. Most nem mennék bele a demokratikus választási rendszerek alapvető problémájába, maradok az egyszerűbb verziónál. Hiszem, ha látom. Szoktuk volt mondani. Legalábbis az AI generált kép, meg a sok fake videó korszaka előtt. Mert ha láttunk valamit, ha szemtanúi voltunk dolgoknak, akkor minket már nem kellett arról meggyőzni, hogy ez így vagy úgy volt. Hiszen ott voltam, láttam, nekem ne magyarázzon senki, pláne az nem, aki nem látta és nem volt ott. Ez a keresztyénség egyik nagy kihívása, hiszen mi vagyunk azok, akik láttuk, akik tapasztaltuk, aki ott voltunk. Az életünkben megjelenő jelek és csodák és maga Krisztus a bizonyítéka annak, hogy Isten szava élő és ható, hogy működik, hogy szeret, hogy fontosak vagyunk neki. Ezek után nem tehetünk úgy, mintha nem láttuk, nem éreztük, nem hallottuk volna mindazt, ami Ő maga. Valójában ezért annyira nehezen feldolgozható minden keresztyén bukás, szégyen és vállalhatatlan történet, mert az nem csak rólunk beszél, hanem Róla is, a vele való kapcsolatról is. Akik ismerik, úgy tesznek, mintha nem ismernék. Ezek után, akik nem ismerik, miért akarnák megismerni?
