„Ezt mondta neki az Úr: Menj végig a városon, Jeruzsálemen, és tégy jelt azoknak a homlokára, akik sóhajtoznak és nyögnek a sok utálatos dolog miatt, amit elkövetnek benne.” (26.)
Van nálunk egy mondás, aminek amúgy van is pszichológiai alapja, ez pedig a másodlagos szégyenérzettel kapcsolatos. Azt szoktuk mondani valamire, ami nagyon gáz, hogy szekunder szégyenérzetem van miatta. Magyarul amikor más a hülye, de te szégyelled magad helyette. Mondjuk külföldön ülsz egy étteremben, bejön egy társaság és nagyon parasztul viselkednek, és meghallod, hogy magyarul beszélnek. Erre elkezded magad szégyellni, mert te is magyar vagy, és úgy érzed, a vállalhatatlan viselkedésük miatt valakinek szégyenkeznie kell, de mivel ők nem fognak, így maradsz te. Kijössz a templomból és szekunder szégyenérzeted van az elhangzottak miatt, meghallgatsz egy fellépőt a fesztiválon és olyan hamis, hogy te érzed magad kellemetlenül, pedig nem is ismered. Vannak és lesznek – és bárcsak ne lennének – olyan helyzetek, amikor cselekvésképtelenek vagyunk, nincs hatalmunk tenni azért, hogy dolgok ne történjenek meg, emberek ne legyenek totál vállalhatatlanok és így tovább. Ilyenkor jól jön az, hogy tudunk mások helyett is szégyenkezni. Amikor csak nyögünk és sóhajtozunk a sok utálatos dolog miatt. A belső iránytűnk az egyik legfontosabb dolog, amit meg kell őrizzünk, mert néha ezen múlik a megmenekülésünk. Tudom, hogy jobb lenne, vagy egyszerűbb lenne enélkül, de mégis adj hálát Istennek, ha sóhajtozol, ha nyögsz, ha fáj, ha zavar mások istentelensége és baromsága. A hiba az ő készülékükben van és nem a tiedben. Ami utálatos, ami gáz, ami Istenhez nem méltó, afölött igenis kell, hogy sóhajtozzunk. Ez a jel. Jele annak, hogy még normálisok vagyunk…
