„Képmutatók! Az ég színét meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (3b.)
Egyszer az öreg székely elutazik az anyaország csudafővárosába, hogy megnézze a méltán híres állatkertet. Kivárja a sorát, megveszi a jegyet, átverekszi magát hordozós családokon, mobiltelefonozó kamaszokon, majd szépen, komótosan végig járja az egészet. Mindenhol időzik egy keveset, s egyre másra csodálkozik rá az Isten csodaszép világára, nézve a gorillákat, a tigrist, meg mindent, amit talált. No, amikor a zsiráf kifutójához ért, ott igen erőst megdöbbent, mert ilyet bizony nemcsak, hogy nem látott, de még elképzelni sem tudott. Tátott szájjal nézte a hosszú nyakú állatot, zárásig ácsingózott előtte, s amikor az egyik gondozó elkezdte kitessékelni, a mi emberünk felnézett az égre, s csak ennyit mondott: Tudod Uram, ilyen állat márpedig nincs is. Nagyon nincs mit ezen ragozni, ez a történet kb. mindig ennyi. Van szemünk, de mégsem látunk, vagy látunk, de egyszerűbb magunkat abba a hitbe ringatni, hogy márpedig olyan nincs is. Isten leírta, elmondta, Krisztusban pedig elénk élte, mi pedig megállapítjuk, hogy az nem is úgy volt, meg nem is úgy kell érteni. Ma ez a divat. Látunk, de mégis vakok vagyunk. Evilági farizeusok és szadduceusok tessék tapsikolni, mert ma sem kapunk más jelet, csak a Jónás próféta jelét. Krisztus jött, látott és győzött. Ezzel a halálon aratott végső győzelmével, a három napos sír gyomrában maradással, majd feltámadásával mindannyiunknak megadta a lehetőséget, hogy lássunk és éljünk. Mert a látásnak a tétje pusztán csak ennyi: akik látnak élnek, akik nem látnak maradnak halottak és mondogatják: márpedig ilyen nincs is.
