„Ehettek majd jóllakásig, és dicséritek az Úrnak, Isteneteknek a nevét, mert csodát tett veletek. Nem kell szégyenkeznie népemnek soha többé.” (26.)
Elnézve napjaink keresztyénségének a jóléti és hanyatló nyugati valóságát, gyakran teszem fel a kérdést, hogy mi is a baj velünk?! Afrikában, Ázsiában – miközben van némi visszaesés – de még mindig sikersztori a keresztyénség: növekedés, mélyülés, valami nagyon-nagyon más, mint mifelénk. Aztán rá kell döbbennem, hogy csak ott hanyatlik a keresztyénség, ahol megfosztják eredeti közösségi szerepétől és egyéni bűvészkedéssé züllesztik. Amikor Jézus beszél, tanít, amikor az apostolok a Lélek ösztönzésére és bátorítására bizonyságot tesznek, akkor a kultúra és a társadalom nem tud az egyénről, csak, mint a közösség egy tagjáról. Nem individualista az alapséma, hanem mindig közösségi. Nem az a kérdés, hogy amit teszek, az rám nézve mit jelent, hanem az, hogy a közösségemre szégyent vagy dicsőséget hozok? Nem én, mint „én” vagyok a lényeg, hanem én, mint „mi” vagyunk fontos és éppen ezért közösségi minden, amit teszünk. Jóel azt mondja, hogy amikor megjön a szabadulás, akkor a népnek többet nem kell szégyenkeznie. Nem egy-egy embernek, nem egy-egy megtévedt báránykának, hanem a népnek, mint egésznek nem kell többet szégyenkeznie. Vagyis volt olyan korszak, volt olyan időszak, amikor a nép, mint nép szégyellte magát. Mert, mint nép és mint közösség lettek hűtlenek Urukhoz, hiszen lehet egy vétkezett, de mindenki más szemet hunyt a vétkező felett. Valójában ma ez hiányzik belőlünk, ez a gondolkodási séma és ez az életgyakorlat. Együtt bánkódni, szégyenkezni, böjtölni, imádkozni, könyörögni, hogy aztán majd együtt ne kelljen soha többet szégyenkezni. Együtt. Mert ez az „egymással és Krisztussal” együtt a keresztyénség!
