„Mózes meghallotta, hogy a nép siránkozik, egyik nemzetség éppúgy, mint a másik, mindenki a sátra bejáratánál. Akkor igen fölgerjedt az ÚR haragja, és Mózes is rossznak látta ezt.” (10.)
Megy a nyuszika az erdőben hangos siránkozással: – Jaj, jaj nincsen pénzem, nincsen pénzem… Találkozik az útja során a lombbal. Neki is hangosan jajveszékel: – Jaj nincs pénzem, nincs pénzem… – Ejnye nyuszika, ne keseredj el, majd én adok neked pénzt. – mondja lomb. Azzal ad is neki egy nagy rakás pénzt. Nyuszika nagyon megörül ennek, s a siránkozást abbahagyva, jókedvűen ugra-bugrál az erdőben. Ahogy így szökdécsel az ösvényen egyszer csak elébe toppan a medve és megkérdezi tőle: – Nyuszika, te miért vagy ilyen boldog? – Azért vagyok boldog – feleli a nyuszika – mert nem volt pénzem, de aztán a lomb adott nekem. A medve meglepődött a hír hallatán, s rögtön meg is kérdezte a nyuszikát, hogy mennyi pénzt adott neki a lomb. – Hát azt nem tudom – mondja a nyuszi – még nem volt időm megszámolni, így nem tudom mennyi lehet a pénz. A medve elgondolkodott, majd ezt felelte: – Hát biztos Százhalombatta! Itt akár be is fejezhetném a rolót lehúzva, hiszen ígéretet tettem a béna szóvicceket illetőleg, de most mégis folytatom, mert aktualitása van. Mármint nem százhalombattának, hanem a béna viselkedésnek, az állandó siránkozásnak, a szűnni nem akaró rinyálásnak, amibe gyakran mi keresztyének is beleesünk. Isten népeként néha pont úgy viselkedünk, mint azok, akiknek útja nem a megígért mennyei hajlék felé visz, hanem a pusztulásba. Isten bőkezűen és gazdagon ad az övéinek, úgy, hogy számát sem tudjuk ajándékainak, mi meg hisztizünk azon ami nincs, ahelyett, hogy hálát adnánk azért ami van. A pusztában, ahol nincsen normális eledel, Isten parancsára mégis manna hullik az égből, erre a nép pedig azon siránkozik, hogy unalmas a menü. Na de most komolyan! Mindezt – ha jól emlékszem – a pogányok kérdezgetik, meg sírják, meg nyígják, mi pedig nem.
