„Ha valaki vétkezik, mert olyasmit tesz, amit az ÚR parancsolatai szerint nem lenne szabad megtennie: még ha tudtán kívül is teszi, akkor is vétkessé válik, és bűn terheli.” (17.)
Az egyik nagy kedvencem az a sztori, amiben egy székely ember és a még székelyebb fia elmennek fát vágni az erdőbe. Vágják a fát, egyiket a másik után, s a székely egyre csak parancsolgat a fiának, hogy üssön nagyobbat, meg ne úgy fogja a baltát, meg ne sóhajtson akkorát, amikor odacsap. Na a fiú megunja, s egy óvatlan pillanatban aztán a balta fokával egy hatalmasat vág az apja hátára. Dolgoznak csendben tovább, s egy jó húsz perc múlva az apa csendben odaszól: – No fiam, ez vicc volt vagy szándékos? A fiú nem szól semmit, de egy jó újabb húsz perc múlva, csak válaszol: – Szándékos, édesapám. Vágják tovább a fát, majd újabb húsz perc múlva az öreg így summázza a dolgot: – Na azért, mert viccnek igen rossz lett volna. Van az életünkben úgy, hogy viccnek indul, vagy szándékosnak, van, hogy tudattal tesszük és előre eltervezve, de alakulhat úgyis, hogy csak tudattalan, vétlen és véletlen. A lényeg azt hiszem nemcsak az, hogy kinek a kezében volt a balta, s milyen szándékkal is lódította neki (habár biztosan a tettes életérzésén sokat javíthat a motivációnak a kérdése), hanem végül is mégis csak az a döntő, hogy kinek a hátában landolt és ő mit érez. Márpedig akkor, amikor a tetteink Isten ellen irányulnak, amikor a dolgaink az Ő szentségét sértik, akkor ott nem sokat számít, hogy szándékos vagy véletlen, s az sem, hogy tudott vagy tudatlan. Persze biztosan vannak enyhítő körülmények, de a lényeg, hogy sem a tudatlanság, sem a szándékosság hiánya nem menti fel az embert az alól, hogy bocsánatot kérjen, bűnbánatot tartson és belekapaszkodjon a jóvátétel egyetlen lehetőségébe.
