„Sok népet megdöbbentek, amikor eljuttatom összeomlásod hírét a nemzetekhez; olyan országokba, amelyeket nem ismersz. Rémületbe ejtek sok népet, királyaikat borzalom fogja el miattad, amikor kardomat suhogtatom előttük; állandó rettegésben lesznek a maguk életéért összeomlásod idején.” (9-11.)
A napokban járta be a világsajtót a hír, hogy a Moszkvai Nagyszínházban előadás közben leszakadt a díszlet, illetve a díszletnek egy darabja, ami sajnálatos és tragikus módon agyonnyomott egy operaénekest. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy a nézők azt hitték, ez a jelenet is része az előadásnak és csak akkor fogták fel mi is történt valójában, amikor a személyzetből valaki orvosért kiáltott. Na én ezért nem vagyok az ultramodern rendezések híve, mert elképzelni sem tudom, hogy milyen felfogásban kellett tálalni azt a darabot, ha egy színpadi kellék leszakadása, és a fejbevert majd haldokló színész képe, még belefér a művészi szabadság rejtelmes kategóriájába – legalábbis a közönség szerint. Na persze tudjuk jól az oroszok furcsák, ha úgy rendeznek ahogy vezetnek, akkor már minden érthető. Ráadásul Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov Szadko című operája, amin az emlegetett baleset történt, még nem is az-az orosz szenvedős, érfelvágós, váratlan meghalós műalkotás. Szóval nem értem én azt a közönséget na. Mindenesetre a példa elrettentő: óvatosan az orosz operákkal és még óvatosabban a műértő közönséggel. A Mindenható Isten által írt és rendezett nagy darabban nincsenek véletlen balesetek, meg leszakadt díszletek, a rendezés nem ultramodern, de végtelenül és őszintén realista. Az elrettentő példa pedig előre eltervezve és nem véletlenszerűen jelenik meg, legyen szó az egyénekről vagy akár népekről. A világtörténelem nagy színpadán, ha egy nép hirtelen feltűnik vagy eltűnik, ha valakiknek a gyomra görcsbe rándul mások történetét hallva, akkor nyugodtak lehetünk, hogy ez is része annak a nagy tervnek, aminek a vége mégiscsak a kegyelem!
