„Ha mégis eszik valaki harmadnap a békeáldozat húsából, akkor az áldozat nem talál kedves fogadtatásra, és nem válik javára annak, aki azt bemutatta. Romlott hús az, és aki eszik belőle, azt bűn terheli.” (18.)
Csortos Gyuláról mesélték (ha most nem ugrik be hirtelen ki az, akkor google a legjobb barátod, ha nincs időd, akkor legyen elég annyi, hogy zseniális színész, a ’31-es Hyppolitban ő a lakáj), hogy amikor a színházban játszott, akkor rendszerint felületesen tanulta meg a szöveget és mindig a súgóra bízta magát. Egyszer az Ember tragédiája nagy jelenetében, elsötétült minden, s a hatás kedvéért a súgólyuk kicsike lámpáját is le kellett oltani, így a súgó nem tudott a művész segítségére sietni, amit az előadás után ő fel is rótt neki. A súgó szabadkozott, hogy a sötétben nem láthatta a szövegkönyvet. Erre Csortos Gyula csak annyit mondott: Azt a két mondatot igazán megtanulhatta volna! Isten népének ma az egyik legnagyobb krízise, hogy teljesen félreérti a szerepeket és a felelősségi köröket az Egyházban. Az-az általános nézet, hogy vannak szolgáltatók és vannak a fogyasztók. Tehát a pap, a kántor, a dicsi csopi, a mittudomén szolgáltat, a gyülekezet meg fogyaszt. Kierkegaard példájába kapaszkodva, a pap a színész, a segítők a statiszták, a gyülekezet pedig a néző. Ha viszont komolyan vesszük Isten tervét és szavát, akkor a pap és segítői a súgók, a gyülekezet tagjai a színészek, Isten pedig a közönség. Így azért más a helyzet, mert lehet az-az igény a súgó felé, hogy tanulja meg azt az egy-két mondatot amiért megfizetik. De az igazi elvárás a színész felé irányul, hogy úgy játsszon, úgy szerepeljen, hogy abban a közönség kedvét lelje. Azzal ahogy eszik, ahogy iszik, ahogy pihen, ahogy szeret, ahogy dolgozik, ahogy áldozatot mutat be, s miegymás….
