„Aki csak látta, ezt mondta: Nem történt ilyen, és nem látott még senki ehhez foghatót azóta, hogy feljöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig. Vegyétek ezt fontolóra, tanácskozzatok, és beszéljétek meg!” (30.)
A napokban olvastam egy cikket a jó öreg Zimbardo bácsival, aki manapság hősöket keres és kutat, s próbálja bizonyítani, hogy a világban egy kis kedvességgel és figyelmességgel hősies tetteket hajthatunk végre. E tettek nyomán jó kis hely is lehetne ez a világ. Ő sem így kezdte, hiszen a híres stanfordi börtönkísérletben még azt vizsgálta, hogyan is válhatnak az alapvetően normális emberek állattá, vagy a jók gonosszá, ki hogyan azonosul a szerepekkel… szóval kutatta az embert, aki képes a rosszra és a jóra egyaránt. Azt a kísérletet idő előtt le kellett állítani, s ha nem is volt annyira durva a helyzet, mint az alapmotívumból készült filmben, de érezhetően a benne lévő emberek a határaikat feszegették: idegösszeomlás, agresszió, ellenőrizhetetlen folyamatok. Pedig azt hitte mindenki, hogy biztonságos kereteket teremtve jól is elsülhet a dolog. Az ember stanfordban és máshol is, mindig csak ember marad. Ugyanaz az ember képes hőssé és másokat segítő személlyé válni, míg egy másik környezetben kijön belőle a lehető leggonoszabb és legszörnyűbb dolog. Nem hiszem, hogy az alapanyaggal van a baj, vagy – teológiailag így korrekt – minden alapanyaggal ugyanúgy baj van. Az Istentől elidegenedett ember szörnyű dolgokra képes, mert csak önmagába tud kapaszkodni, a saját értékítéletébe, a maga csinálta kis etikába, ami csak egy darabig működik jól és helyesen. Aztán ilyen vagy olyan szabályok, helyzetek és törvények miatt képes az ember a legfontosabb etikákat is elfelejteni, s ártani a másiknak vagy akár saját magának. Aztán meg csak sajnálkozunk, hogy milyen hihetetlen, milyen szörnyű, hogyan is történhetett ez meg? Isten nélkül nagyon nehéz jól dönteni. Vele sokkal könnyebben jutunk el a jó megoldásig!
