„Júdának és Izráelnek sok lakosa volt, olyan sok, mint a tenger partján a homok: ettek, ittak és örültek. ” (20.)
Tök őszintén? Na, jó, legyen! Amikor elolvastam ezt a bibliai szakaszt arra gondoltam: Jaj, ne már. Ebből bármi értelmeset kihozni lehetetlen. Nevek, meg hadseregstruktúra, meg zsidó közigazgatás, a magyart sem értem, hát még egy több ezer éves zsidót. A szöveg felsorolja hogyan szervezte igazi országgá Salamon a Dávidtól megörökölt királyságot, ki mit igazgatott, meg rendezgetett, meg politikai házasságok, meg ki tudja még mi. Na, ebből hozz ki valamit Mr. Igemagyarázó! Ráadásul ez a Grimm mesés utolsó mondat, boldogan éltek, míg meg nem haltak, vagy a politika szele erősebben nem fújt. Tiszta gáz, meg kit érdekel: sokan voltak, meg ettek, meg ittak meg örültek. Megőrültek volna, ha magukról ezt olvassák. Ez volt az a pillanat, amikor utolérte Mr. Igemagyarázót a Lélek azon Atyai fülese, amely kijózanítólag tud hatni a ködös indulatok és gondolatok közepette. Hatott. Mert e pofon hatására hirtelen megvilágosodott előttem, hogy itt nem mesés befejezésről, nem idealizált királyi kampányszövegről van szó, hanem egy több száz éves ígéret teljesedik be, akkor, amikor az Isten terve, meg az emberi szervező készség e szerencsés együttállásban találkozik. Isten még az ősatyáknak ígérte meg, hogy annyian lesznek utódaik, mint tengerpartján a homok. S az isteni ígéret mellé Salamon képes úgy megszervezni ezt a hatalmas népet, hogy ne csak a számok váljanak valóra az Isten ígéretéből, hanem a jólét és a béke is beköszöntsön. Szóval csak zárójelben jelezném, hogy az Isten ígérete valóra válik, tőlünk függetlenül is. De valami hihetetlen módon Ő engedi, hogy mi is hozzátegyük a magunkét, hogy szervezzünk, hogy alkossunk, hogy merjünk csatlakozni hozzá terve kivitelezésében. Néha ilyen egyszerű ez az egész: Ő tervez, mi végzünk, aztán mi tervezünk és Ő végez, végül pedig eszünk, iszunk és örülünk.
