„Öltsetek gyászruhát, és sírjatok, ti, papok! Jajgassatok, kik az oltárnál szolgáltok! Gyászruhában töltsétek az éjszakát, Istenem szolgái, mert megszűnt Istenetek házában az étel- és italáldozat.” (13.)
Vannak élethelyzetek, amikor nem segít semmi más, csak a csöndes beismerés. Amikor már nincs értelme terelni, meg mentegetőzni, meg magyarázgatni… pláne nem az Istennek. Neki, Aki ismeri a motivációt, a titkot, a ki nem mondottat, a mindenki elől elrejtettet. Jóel így hívja bűnbánatra az egyházat, a papokat, a szolgákat, azokat, akik éppen úgy részesülnek a közelgő szörnyűségben, mint az egész nép. Nem kerüli el őket az ítélet, pedig titkon reménykednek, hogy majd ők, hiszen megérdemlik, hiszen mégiscsak az Úr szolgái! Jóel kijózanít: Ti sem. Sírjatok. Ti sem vagytok jobbak. Sírjatok. Ti sem vagytok szentebbek. Sírjatok. Ti sem ússzátok meg. Sírjatok. Nem hiszti, nem siránkozás, nem nyüszögés, nem „érzelmizsarolós” szimpátiakeltés. Nem. A férfi mélyről jövő és szenvedélyes sírása, amelyik felismeri, hogy nem pusztán elszenvedője a dolgoknak, hanem sajnos okozója is. A bűnbánat, még ha nehéznek tűnik is, néha csak ennyi: férfias sírás. Mint amikor Jézus ránéz Péterre a főpap udvarában, szemében nincsen vád, nincsen káröröm, nincsen csak ugyanaz a szelídség, mint amivel akkor is ránézett, amikor az fogadkozott. Esküdözött, hogy bátrabb és különb, mint az összes többi. Jézus pedig akkor megmondta neki, hogy mit fog tenni és mi fog történni. Péter sírva fakad. Keservesen, mélyről, menthetetlenül. Ez kell ahhoz, hogy aztán az ember átélje a megváltás csodáját. A menthetetlen és jóvátehetetlen az előfeltétele annak, hogy Krisztus megváltása, bűnbocsánata és szeretete eljuthasson oda, ahová tartozik: a gyászoló és sírva jajgató szívekbe és életekbe.
