„Adónijjá, Haggít fia elbizakodottan ezt mondta: Én leszek a király! És szerzett magának harci kocsikat, lovasokat és ötven férfit, akik előtte futottak.” (5.)
Nem is tudom, hogy maradt ki eddig a Fapuma, azaz az Üvegtigris a példák és hasonlatok sorából. Persze én elfogult vagyok Rudolf Péterrel kapcsolatban, de az tagadhatatlan, hogy az első Üvegtigris sok kellemes percet okozott azoknak, akik mertek a magyar valósággal mást is kezdeni, s a panaszáradat helyett jót nevetni azon. Mert mit tehet az ember látva maga körül a dilettantizmust, a sok érthetetlen és felesleges rendszert? Vagy kiröhögi saját magát, vagy kárt tesz magában. Az Üvegtigris az elsőben sokaknak segített. Az egyik nagy kedvencem, amikor Rudolf Péter felszívja magát, ránéz a KOKO képre, s elképzeli, hogy most ő a nagy bokszoló. Sanyi, a kicsit hibbant „társbarátinas” nézi, s amikor Lali megkérdezi, hogy na ki a király, akkor Sanyi szerint KOKO, meg Sanyi! Ennek annyira megörül, hogy elkezd rohangálni és üvöltözni, hogy Sanyi a király, Sanyi a király! Remélem nem bántom Sanyit, de ez a fajta hozzáállás az élethez akkor elviselhető és akkor nem vezet rosszra, ha elég hibbant az ember ahhoz, hogy miközben azt szajkózza, hogy ő a király, közben mégse nézzen a szavai mögé, s ne akarjon tényleg azzá válni. Ma rengeteg ember rohangál ezzel a hozzáállással, üvöltözve, hogy ő a király, ő a menő, és sajnos nem elég hibbantak ahhoz, hogy ez csak a poén szintjén maradjon az életükben. Ennek a világnak ezek az önmagukat királlyá tevők már sokat ártottak, vettek maguknak nagy kocsit, meg talpnyalókat, meg megfizették azokat, akik nap, mint nap kikiáltották őket királynak, de sok hasznot ennek a világnak nem hajtottak. A királysághoz több kell. Nemcsak fizetett talpnyalók, nemcsak menő járgányok, nemcsak a királyi eszközpark, hanem az a bölcsesség és az-az alázat, ami a királyt nemcsak névleg, hanem tényleg királlyá teszi.
