„Saját bűnei fogják meg a bűnöst, és saját vétkei kötözik meg.” (22.)
Az ember hibázik. Ha esetleg nem tudnánk egy Vágó műsor pár ezres kérdését, hogy honnan is űzte ki az Isten az embert a világ születésének hajnalán, akkor is, ebben azért érezzük a végességünk és gyengeségünk realitását. Tudnunk kellene, hogy a jó és a rossz között mi is a különbség, s ha már tudjuk, akkor a jót kellene szóljuk, válasszuk, tegyük és mégse. Amikor az első ilyen „eset” előkerül, már akkor az ember azt a módszertant választja, hogy kifelé mutat és másokat tesz hibássá a saját bűnei, hibái és bukásai miatt. Éva a kígyót, Ádám Évát és végül magát Istent hibáztatja azért, hogy megtörtént, amit valójában ők tettek. Ez az-az általános emberi magatartás, ami a felelősséget próbálja tologatni, húzogatni ide és oda, egyetlen egy fontos részletet kiemelve: ártatlan vagyok, sőt áldozat vagyok. Ebbe a szépen megrajzolt önmentegető és másokat bemártó műfajba hasít bele Isten ószövetségi szava: nem vagy áldozat, elkövető vagy. A bűnöst a saját bűnei fogják meg, a saját vétkei kötözik meg, senki sincsen, aki bűntelen lenne. De Isten, mivel sokkal jobban szeret, mint mi azt reméljük ezért mégiscsak kitalált egy olyan verziót az életünkre nézve, ami tud és akar mit kezdeni azzal, hogy az ember a saját tetteinek az áldozata. Mert akarja, de mégse, mert szeretné, de elbukik. Ez már az újszövetségi verzió, amikor is Isten úgy döntött, hogy azoknak, akik felismerik, hogy mennyire reménytelenül elveszettek és nem másokat, hanem önmagukat hibáztatják, azoknak megadja azt a lehetőséget, hogy ne ők, hanem az Ő Fia vegye magára azt a büntetést, amit nekik/nekünk kellene. A saját bűnei fogják meg a bűnöst és az Isten Fia viszi el a balhét, ez az evangélium!
