„Áldott legyen Istened, az Úr, aki kedvét lelte benned, és trónjára ültetett az Úrnak, a te Istenednek a királyaként! Mivel Istened szereti Izráelt, és fenn akarja tartani örökké, azért tett királyukká téged, hogy jogot és igazságot szolgáltass.” (8.)
Bizonyára nincsenek véletlenek, épp Sába királynőjén elmélkedtem, amikor felhangzott a rádióban (majd erre külön egyszer kitérek, miért csak a Bartók rádiót lehet hallgatni ebben az országban) Handel Salamon óratóriumának egyik csodaszép áriája. Éppen Sába királynője búslakodik, hogy Salamonnál tett látogatása után haza kell térnie országába, s szerelmét, azaz Salamon királyt is hátra kell hagynia. Emlékként nem visz magával semmit, csakis és kizárólag méhének gyümölcsét, amely – legalábbis Handel szerint – egy Salamonnal összehozott kis pocaklakó. Barbara Hendricks csodaszépen énekelt, John Eliot Gardiner a szokott eleganciával vezényelt, de engem akkor sem tudtak meggyőzni az igazukról, a Salamon és Sába királynőjének titkos légyottjáról. Mert persze értem én, hogy amikor két ilyen ember találkozik, akkor ott aztán vibrál a levegő, a gazdag királyné, a lenyűgözően bölcs és megnyerő Salamon király. Egy ilyen szituban a mi emberi gondolkodásunk szerint minimum egy kis szerelmi légyottnak lennie kell. Szerintem nem, függetlenül attól, hogy melyik ókori forrás mit támaszt alá, mert én hinni akarom, hogy Salamon és Sába királynőjének találkozása nem a mi emberi agyunk diktálta tempóban ment végbe. Mert ez a különbség az emberi és az isteni között, az egyik csak a maga kis szűkösségében tud gondolkodni, míg a másik sokkal többet enged látni egy egyszerű férfi-nő találkozásban. Így lehet a történetnek az a vége, amit a Szentírás is megörökít. Sába királynője áldja a mindenható Istent mindazért, amit Salamon udvarában tapasztalt. Valahogy nekem ebbe nem az emberi légyott, hanem az emberi történetekben lévő Isteni jelenlét fér inkább bele.
