„Kiirtom bálványszobraidat és szent oszlopaidat az országból; nem borulsz le többé kezed csinálmánya előtt.” (12.)
„Mekkora bálvány, előtte az állvány, fogja a mikrofonját…” énekelte régen s énekli azóta is a Tankcsapda, üvöltöttük lelkesen minden koncerten, s üvöltjük azóta is. Azért szerettük és szeretjük, mert volt bennük valami megnyerő őszinteség, kimondtak olyat is, amit más nem vagy nem így. Most nem kezdek bele szorgos műelemzésbe, nem próbálom megmagyarázni mire is gondolhatott a költő, egyszerűen csak elmondom én mire gondoltam. Tetszett az, hogy a sztár, a frontember, az ünnepelt énekes ki tudta figurázni önmagát, tudott két lábbal a földön járni és énekelni. Hány és hány embernek a bálványa a másik ember, a keze csinálmánya, amit meg és kifizetett, sztárok, akiket rajongóik odaadása éltet és emel magasra. Szülőnek bálvány a gyereke, kritika és fenntartás nélkül bármit lehet neki és bármit megad neki. Bálvány lehet a munka, a pénz, én magam, de még akár az Isten is. Minden lehet bálvány, amit én teremtek s ami úgy tűnhet, hogy isteni igénnyel lép fel az életemben. Ami az életünk mozgató rugója, ami a legfontosabb, amiért kockára teszek, amiért beáldozok, miközben egyetlen egy valaki van, aki nem bálványként akar része lenni az életünknek, hanem egyedüli és minden mást kizáró Úrként. Azt hiszem az embert a bálványok előtti leborulástól csak az mentheti meg, ha az Élő és Mindenható Isten előtt borul csak le egyes-egyedül.
