„Van egy fájdalmasan rossz dolog, amit láttam a nap alatt: a gazdája rovására őrizgetett gazdagság.” (12.)
Vannak kellemetlen dolgok. Kavics a cipőben. Egy zümmögő poloska a lakásban. Nem működik a bűzzáró a zuhanyzóban és mint Lázárnak, már van mit a levegőbe engednie. De ezekbe nem halunk bele, nem okoz egészségkárosodást, lehet idegesít, lehet bosszant, de ennyi. Aztán vannak a rossz dolgok. Betegség, baleset, fájdalom, munkahely vagy egy szerettünk elvesztése, reménytelenség. Nem is sorolom tovább, de ezekben érezzük, hogy már van valami sokkal mélyebb egzisztenciális szorongás, valami véget sejtető, valami nehezen megfogható. Azt gondolnánk, hogy a következő kategória a halál, az elmúlás végérvényes rémképe, de nem. A Szentírás a sorban ide azt teszi, ami fájdalmasan rossz és itt nem testi, hanem sokkal inkább valami lelki, valami spirituális fájdalomra utal, valami Istentől nagyon távoli és messzi dologra, már-már ördögi és gonosz megszállásra. Valami olyasmi, ami megeszi az embert, de aminek nem kellene így működnie. Mert minden igazi kísértés olyan, mint az első és mindent eldöntő, amikor is a kígyó, amin uralkodnia kellett volna az embernek, egyszer csak felmászott a lába alól a füle mellé sugdosni, majd egyszer csak az ember fölé nőtt. Nem csinálhatsz istent valamiből, ami csak egy eszköz, csak egy lehetőség bizonyos dolgok elérésére. Mire való a gazdagság? Miért jó, hogy van neked? Azért, hogy másoknak is legyen. Adj. Osztogass. Te is kaptad, valakinek a kegyelméből jutott neked is, akkor miért ne lennél nagylelkű, ha már veled is azok voltak?! Mert bizony a gazdagság azért megy az ember szívére, agyára és az egész életére rá, s aztán azért megy az életünk rá, mert őrizgetjük. Miért? Mert azt gondoljuk, hogy a döntő pillanatban majd segít. De sajnos nem. Abban a pillanatban nem az fog számítani, amit megtartottál magadnak, hanem amit odaadtál másnak…
