„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.” (13.)
Valamelyik nap éppen arról vitatkoztunk, hogy van-e különbség a keresztyén élet és a nem keresztyén élet között. Nem feltétlenül arról, hogy az egyik „wow de jó”, a másik meg „fúj de rossz” (ki tudja melyik-melyik 🙂 ), hanem csak arról, hogy kell-e legyen látható különbség? Aztán persze mindenki próbálta megfogalmazni a szerinte érzékelhető különbséget: külsőségek, életvitel, szokások. Aztán szépen lassan ahogy letisztultak a dolgok, egyetlen egy szó maradt: reménység. A keresztyén ember úgy él, hogy reménysége van. Szemben azokkal, akiknek nincsen reménysége a végső dolgok felől. A keresztyén ember úgy él, hogy nem a boldog tudatlanságba menekül, hanem a boldog bizonyosságba, vagyis a reménység biztos tudásába. Tudom, hogy az én megváltóm él, tudom, hogy az, aki feltámasztotta a Fiút, minket is feltámaszt. Tudom, hogy akármi is történik, semmi meg nem foszthat engem az Isten szeretetétől. Ez az a tudatosság, ami megkülönbözteti a keresztyén embert a nem keresztyéntől. Tudom, hogy van reménységünk. Ez az a tudás, ami alapján képes lehetek másként élni az életem…
