„Szeretett testvérem, kívánom, hogy mindenben olyan jó dolgod legyen, és olyan egészséges légy, amilyen jó dolga van a lelkednek.” (2.)
Szembe jött velem ő, a nagy pöffeszkedő, gondoltam mondok neki egy áldást és azt kívántam, hogy olyan jó dolga legyen, mint amilyen jó dolga van a lelkének. Üvöltözött velem, hogy kívánhatok neki ilyen rosszat, hát nem látom mi van a lelkében? Csupa rosszindulat és gonoszság, mit átkozódom én? Ahogy tovább sétáltam, szembejött velem a sunyi és semmitmondó, gondoltam egy áldással köszöntöm őt, mondtam is neki, olyan egészséges légy, mint amilyen a lelked. Kiakadt rám, hogy hát nem látom mennyi gátlás és kissebrendűségi komplexus van a lelkében, hogy kívánhatok neki ennyi rosszat?! Aztán szembejött velem a mindenki talpát nyaló, ám gerincet nem kapó „alázatoshűszolgája”, gondoltam csak nem bántom meg és köszönök neki az apostol szavával: „olyan jó legyen neked, mint a lelkednek.” Csak azt sziszegte, majd meglátom én, mire képes ő, hogy bánthattam így meg, hát nem látom mennyi sunyiság és hazugság lakik a lelkében, mit képzelek én magamról?! Kicsit összezavarodtam, és ahogy ott tébláboltam világomat nem tudva, szembejött velem egy kisgyerek, aki vidáman és csilingelő hangon rám köszönt: Szia papbácsi! Megörültem neki és gondoltam, neki is mondok egy áldást: Azt kívánom olyan egészséges légy, mint amilyen jó dolga van a lelkednek – mondtam. Ő megköszönte a jókívánságot, elmosolyodott és előhúzott egy almát: – Kérsz? – kérdezte. – Persze – válaszoltam neki. Elfelezte és ettük az almát és pont olyan jó dolgunk volt, mint a lelkünknek. Amikor befejeztük elköszönt és csak ennyit mondott: Te tudod, én is tudom, de jó lenne, ha ők is tudnák, hogy „Aki a jót cselekszi, az Istentől van, aki a rosszat cselekszi, az nem látta Istent.”. – Ja, fordult vissza egy utolsó szóra és jelentőségteljesen emelte fel csöppnyi gyermek ujját, aki a rosszat cselekszi, annak a lelkének nincsen jó dolga…
