„Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták…”(39.)
Vannak emberek Krisztus keresztje körül, akik fel tudnak nézni a keresztre. Olyanok, akik képesek belenézni a meggyötört tekintetbe, akiknek nincsen szégyellni valójuk, akiknek nem kell lesütniük a szemüket, ha a haldokló Krisztus belenéz. Ők azok a kevesek, akik képesek voltak őt szeretni, akik kitartottak mellette, akik tudják, s talán értik, ha nem is Krisztust magát, de az ártatlanul szenvedőt igen. Vannak olyanok is, akik nem mernek felnézni a keresztre, mert képtelenek lennének elhordozni Krisztus tekintetét, mert nem tudnának mit kezdeni a látvánnyal, ezért csak úgy elsomfordálnak a kereszt mellett, s onnan vetik oda véleményük, kritikájuk és gyalázkodásuk. A képlet nagyon egyszerű. Aki csak elmegy a kereszt mellett, annak az élete nem is nagyon lehet más, mint fejcsóválós, kétkedős vagy akár gyalázkodós élet. Mindegy, hogy egy egyén vagy egy közösség megy el a kereszt mellett, de annak az útnak a vége csak a fejlehajtós sunnyogás lesz. A lényeg a kereszten van. Nem mellette kell elmenni, hanem szembe kell vele fordulni, fel kell rá nézni, s meglátni azt, aki a fán függ. Meglátni azt, hogy ártatlanul szenved, felfogni azt, hogy nekem kellene ott lennem, megérteni azt, hogy csak akkor lehet e földi igazi, s majd mennyei örök életem, ha már felnéztem a keresztre és elfogadtam azt, amit ott láttam.
