„Menjetek, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek ennek a megtalált könyvnek az igéi rám és az egész népre, Júdára nézve!” (13.)
Egy kis önkritika, meg akinek nem inge, mivel amúgy is mindent fel szokott venni, hátha ezt is felpróbálja. 🙂 A keresztyénség frontról-frontra csatát veszít. Fogyunk számban és erőben, egyre kevesebben gondolják azt, hogy nekik az-az üzenet kell a valóságról és a valóság Uráról, amit mi közvetítünk nekik. Ez a helyzet Európában, s mindenhol, ahol a fehér ember, s az általa teremtett kultúra az egyeduralkodó. Persze vannak olyan részei ennek a világnak, ahol nem ez az alap, s a keresztyénség felfelé szálló ágban van, annyira, hogy koreai és afrikai misszionáriusok „gyünnek vissza megtérítni nagy fehér ember, lenni hátha keresztyén”. Marad a kérdés, hogy mit tudnak ők, amit mi már nem, vagy amit közülünk csak kevesen?! Mi az a teológiai mélység, mi az a filozófiai magasság, ami képessé teszi őket erre? A válasz nagyon egyszerű és egészen nyilvánvaló. Ők nem tudnak teologizálni meg filozofálni, nem rágódnak ostoba dogmatikai kérdéseken, nem csámcsognak letűnt korok régi csámcsogóinak életén, hanem ők egészen egyszerűen felismertek alapvető igazságokat, amiket mernek alkalmazni önmagukra. Hölgyeim és Uraim! Íme a nagy leleplezés, az évezredes titok: az Isten Igéje nekem szól. Elsőrenden önmagamra kell alkalmazni, aztán másokra, de ez utóbbi abszolút elhanyagolható lenne, ha mindenki merné önmagára alkalmazni. Amikor majd leesik papnak és tagnak, felsőbb egyházi hatóságnak, meg a közteseknek is, hogy nem magyarázgatni kell, hanem elsőrenden magunkra alkalmazni, akkor elkezdünk újra csatát nyerni. Mert annál szebb és hitelesebb magyarázat nincs is, mint a magunkra alkalmazott és őszintén megélt Ige! Ameddig ez nincs meg, addig süllyedünk.
