„Jóllaktok majd asztalomnál lóval és lovassal, vitézzel és mindenféle harcossal! – így szól az én Uram, az Úr.” (20.)
Egy kis „gasztrokulturkalandozásra” hívok mindenkit, igaz én nem vagyok ebben a műfajban olyan alapos és szórakoztató, mint Váncsa István, aki nemcsak Amnéziában tett körutazást, hanem az egyetemes lecsótörténetben is. A rablóhúshoz vagy rablópecsenyéhez is igen elmés és szórakoztató leírások találhatók szerte e nagy gasztroirodalom-történetben, de sohasem gondolnád, hogy az egyik legizgibb éppen Ezékiel könyvében van megírva. Amikor is a sok-sok népség és katonaság az Isten választott népe ellen szervezkedő és harcba induló sereg szembesül azzal, hogy most nem egy maroknyi kis zsidó harcossal, hanem a mindent markában tartó Istennel kell megküzdenie. A csata utáni kép megdöbbentő részletei tárulnak itt fel, az évekre elegendő tűzifa, ami a sereg fegyvereiből lesz, vagy az égi madaraknak tartott ünnepi lakoma, amiben a ló és a lovas egyszerre van terítéken. Azt hiszem mindenkinek izgalmas üzenet ez, azoknak is, akik önmaguk egójával jóllakásig tudnak megtelni, nagyok, hatalmasok és azoknak is, akik fizikai vagy spirituális éhségben tengetik napjaikat. A nagy és erős hadseregek gyors győzelmeket aratnak, látszatra esélye sincsen a kisebbeknek és ha komolyan vesszük a Góg biblikus képét, akkor ez nemcsak fizikai, hanem szellemi-spirituális síkon is megállja a helyét. De Isten nem felejti el az Ő népét, csak a tökéletes pillanatra vár, amikor megvédheti azokat, akik nemcsak színleg, hanem tényleg is Ő hozzá tartoznak. Hiszen itt is az ellenségből készített lakoma képe után az a következő kijelentés, hogy a választott nép sorsa jóra fordul. A mi Istenünk ilyen Isten. Dönt királyokat és tesz királyokat. Jó várni az Úr szabadítására.
