„Mert ha az első hibátlan lett volna, nem lett volna helye egy másodiknak.” (7.)
Egyszerre kihívás és öröm legidősebbnek lenni a testvérek sorában, s kicsit olyan ez, mint közszereplőnek lenni, egy idő után állni és bírni kell a kritikát! Persze minden kritika éppen annyira vicc, mint amennyire komoly, akár a tartalmát, akár a stílusát tekintve, ezért ma már nagyon tudom élvezni amikor a testvéreim rajtam próbálják ki a humorukat és páratlan kritikai érzéküket. Ebből most nem nyújtanék át egy teljes csokrot, csak azt az egyetlen szálat, amikor arra próbálnak meg célozgatni, hogy azért vagyunk mi négyen testvérek, mert a prototípus annyira gyengén sikerült, hogy muszáj volt valahogy, szívós és hosszú folyamat árán helyrehozni a kezdeti bakit! 🙂 Logikus, hiszen vagy annyira jól sikerül valami, hogy érdemes folytatni, vagy annyira rosszul, hogy muszáj végre csinálni valami normálisat. Engem amikor önmagamra, a kapcsolataimra, a hivatásomra gondolok, vagy csak kicsi egyházamra és hazámra, akkor reménnyel és bátorsággal tölt el az a tény, hogy sohasem késő váltani és változtatni. Ha Isten, aki tökéleteset alkot és talál ki, képes váltani és változtatni, képes a régi szövetséget, a régi elgondolást finomítani, mindenkire kiterjeszteni, újragondolni az áldozat és az engesztelés kérdését, akkor mi sem tétovázhatunk. Ha a szövetségben s a főpapságban Isten mert és akart finomítani, akkor nekünk sem kellene tötymörögni egy pillanatig sem akkor, amikor valamit hatékonyabbá és hibátlanná kell formálnunk.