„Te meg, emberfia, sóhajtozz! Meggörnyedt derékkal, keservesen sóhajtozz a szemük láttára!” (11.)
Ki a próféta? Az, aki nyilvánosan beszél, hírül ad, kimond és kijelent valamit. Na de kérem „itten jön az anyja neve”, ahogy az ispán döbröginek mondja, vagyis tessenek figyelni. A próféta nem a magáét mondja, hanem mindig az Istenét. Nem számít, hogy ki mit szól hozzá, hogy esetleg majd az uralkodó rendszer pofán veri, ne adj Isten börtönbe zárja, nem számít mi a következmény, hiszen ő a próféta. A prófétaság nem kedves szerep, hiszen rengeteg olyan dolgot kell megtennie, amit talán magától sohasem tenne, de mind a szavai, mind a tettei arról az Istenről kell tanúskodjanak, aki üzenettel küldte el a prófétát erre a világra. Ha mondani kell mondja, persze kérhet magyarázatot, mint Ezékiel, hogy ne az legyen a hallgatóság kifogása, hogy már megint példázatokban beszél. De akkor is mondani kell, sőt, csinálnia kell. Van, aki jármot vesz a nyakába, más egy prostit kell feleségül vegyen, vagy sóhajtozva kell meggörnyedt derékkal fel-alá járkáljon. De miért? Azért, hogy akik látják megkérdezzék, hogy miért teszi ezt, s így a kérdésre válaszként szólalhasson meg Isten kijelentése. A prófétaságból mára már csak ennyi maradt ránk: tetteinkben kiábrázolni az üzenetet, vagy legalább úgy élni, hogy megkérdezzék: Miért csinálod ezt? Erre te pedig azt mondhasd: Azért, mert én az Istené vagyok, s így akar Isten mutatni nektek valamit. Krisztus prófétai tisztéből éppen úgy kaptunk, mint a papi vagy a királyi szerepeiből. Na most tedd fel a kérdést, mit teszek én, vagy mit tesz az egyház, ami elindítja a kérdést a világ fiaiban, hogy amit teszek és teszünk, azt ugyan miért is csináljuk? Vajon Istenre mutat az, ahogyan élünk? Vajon Istenre mutat az, ahogyan az egyház él? Azért sóhajtozunk, mert ezt mondta Isten, vagy azért, mert szégyelljük magunk azért a sok szörnyűségért, amit magunktól tettünk…
