„Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak.” (57.)
Egyszer egy nagy fesztiválon beszélgetni kellett volna kicsiny kis országunk egy vezető politikusával, aztán valamiért a szervezők úgy gondolták, hogy majd én jó kérdező ember leszek. De előtte felhívtak és megkérdezték, hogy nem ciki-e nekem vele egy színpadon állni, nem lesz-e a későbbi szolgálatom során gáz, hogy láttak vele, meg lefotóztak vele. Komolyan elgondolkodtatott ez a fajta figyelmesség és törődés, mert nagyon szembe megy azzal a gyakorlattal, amit manapság látunk. Nemhogy nem ciki, hanem valahol már elvárás is, hogy tessék dörgölőzni, meg smúzolni, meg legalább egy közös szelfink legyen, meg üljünk be az első sorba, mert hátha csurran-cseppen valami. Mindezt úgy, hogy a mi Mesterünk egész életében olyan emberek társaságában mutatkozott, akik közelébe nem szívesen ment senki. Leprások, betegek, szegények, a társadalom kivetettjei, mert az erő erőtlenség által ér célhoz. Ez a Messiás nem az erősek és nem a gazdagok, hanem a gyengék és a szegények Messiása, és minden erősnek gyengévé, és minden gazdagnak szegénnyé kell lennie, hogy ne a pénzében vagy az erejében reménykedjen, hanem egyedül a Krisztusban. Arimátiai József jó példája annak, hogy a pénz, a presztizs, a hatalom nem kell, hogy megrészegítsen, hanem eszköze lehet jó ügynek és a Krisztus ügyének. Mert a pénze és a hatalma segíti abban, hogy elkérje Jézus testét, hogy legyen hová fektetni Őt, és mégis képes elmenni a helytartóhoz, megalázkodni, könyörögni, vállalni, hogy az ő tanítványa, hogy kedves neki, hogy szereti. Mer vele mutatkozni, mer egy halotthoz hozzáérni, vállalva az ezzel járó vallási vagy társadalmi kivetettséget. Az ő példája bátorít minket is, hogy merjünk Jézussal mutatkozni az egészen egyszerű hétköznapi dolgainkban, meg azokkal, akikkel Ő is mutatkozna…
