„Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (26.)
Van annak valami egyszerű bája, hogy a mi kis magyar népünk a tragédiáiból csinál nemzeti ünnepet. Persze az is lehet, hogy a sikereink kevésbé vállalhatóak, mint a kudarcaink, de az biztos, hogy március közepén nem a végső győzelmet ünnepeljük, hanem a lelkes próbálkozást. Igyekeztem utánakeresni annak, hogy mit csináltak akkortájt a keresztyének, mit csináltak az egyházak, hogyan szálltak bele ebbe az egészbe. Mi protestánsok üdvözöltük a fejleményeket, hiszen a szabad vallásgyakorlás és a szabad nemzet gondolata erősen összefüggött, így lelkesedtek a papjaink és szószékről buzdították a híveket, hogy álljanak ellen, harcoljanak és vívják ki a nemzet és az egyház szabadságát. Azt gondolom, egy szabadságharcban ez a fajta túlzás talán megengedhető, de a szabadságharc végeztével vissza kell térnie mindenkinek a Szentírás alapvető tanításához és ez alapján kell értékelnie mindent, múltat és jelent egyaránt. Márpedig a ma egyháza látványosan részt vesz a mondvacsinált szabadságharcokban, igaz nem szabad vallásgyakorlást kap érte, hanem rengeteg pénzt, támogatást és lehetőséget a helyezkedésre. Pedig nyilvánvaló, hogy az egyház számára minden szabadságharc vesztes ügy, hiszen egy olyan Mestert követünk, aki a kardot fogókra kard általi véget ígért, aki pontosan azáltal hozta el a szabadságot, hogy engedte magát elfogni és azáltal hozta el az életet, hogy vállalta a halált. Éppen ezért nincs helye sem a politikának, sem a politikusnak az egyházban, hanem csak annak az egyszerű embernek, aki a legnagyobbként is a legkisebb akar lenni, aki, ha vezet, akkor olyan kell legyen, mint aki szolgál. Pöffeszkedéstől, gőgösségtől mentesen, egyszerűen, emberien, Krisztusian…
