„…és a tüzes kemencébe vetik őket, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (50.)
Most kissé megkopott klasszikus műveltségem egy újabb kétes eleme kerül elő, ugyanis nem tudom megmondani – ha apró kis ördögök szurkálnak hatalmas vasvillákkal, akkor sem -, hogy ki is mondta a híres mondást: „Jobb uralkodni a Pokolban, mint szolgálni a Mennyben.” Mintha John Milton messzire gurult paradicsomából visszhangozna felém ez a bölcsesség, vagy C.S. Lewis egyik szatírájából… végül is mindegy, mert a lényegből semmit sem vesz el, származzék bárhonnan. Ez a kettő együtt jár, még ha mi mindent megteszünk is, hogy szétválasszuk őket. Csak akkor van Mennyország, ha van Pokol, és fordítva is igaz. Csak azt gondolni, hogy létezik Mennyország Pokol nélkül eléggé ostoba dolog. Mindkettő létezik, vagy egyik sem. Ilyen egyszerű. Amiben viszont nagyon határozottan szét kell, hogy válasszuk őket, az-az, hogy az egyikben semmi sincsen a másikból. A Pokolban nincsen Mennyország, és a Mennyországban sincsen Pokol. Ez is éppen eléggé fájdalmas felismerés azoknak, akik „eljingjangosítják” az élet alapvető igazságait. Milyen trendi lenne: minden kis pokolban van egy kis mennyország. Nos, Jézus Krisztus túl egyértelműen és túl gyakran beszél e kettőről ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk, vagy összemossuk, netalán félremagyarázzuk ezeket a fogalmakat. Éppen ezért nagyon fontos megérteni, hogy a Pokolba sohasem az Isten küld, hiszen Ő mindenkinek helyet készített a Mennyben. Mindig az ember az, aki úgy dönt, hogy ő inkább a Poklot választja. Ez még fájdalmasabb felismerés lehet, tudva, hogy helyed van Nála az örömben. Valójában, aki a Pokolba kerül, az mindig megérdemli, mert ezt választotta. Nem büntetés, hanem döntés. A nagy válogatás csak arról szól, hogy aki odavágyik, az oda mehessen.
